Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1910

Index

— 192 -miképen is kifogásolta volna a régi fegyelmet, mely szerint a gyermekeknek már eszük használata előtt kiszolgáltattatott az Oltáriszentség, egyszerűen megerősítette a lateráni határozatot és elitélte azokat, kik azzal ellenkezőleg éreznének: „Ha valaki tagadná, hogy minden egyes keresztény hivő mindkét nemből, mikor beszámíthatóságának éveit elérte, tartozik évente legalább húsvétkor az anyaszentegyház parancsa szerint megáldozni — átok alatt legyen."

1 Tehát az idézett és még most is érvényben levő lateráni határozat értelmében, kötelesek a keresztény hívek, mihelyt beszámíthatóságuk életéveit elérték, évente legalább egyszer a szent gyónáshoz és áldozáshoz járulni. Ámde idők folytán az értelmi kifejlettség illetve beszámíthatóság korának megállapításánál számos tévedés és sajnálatraméltó visszaélés csúszott be. Akadtak ugyanis olyanok, kik a beszámíthatóság korát másként állapították meg a szent gyónásra nézve és másként a szent áldozásra. A szent gyónásnál beszámíthatóság korának azt az időt vették, mikor valaki a jót a rossztól megkülömböztetni, tehát vétket elkövetni képes; az Oltáriszentségnél pedig még későbbre tették a beszámíthatóság idejét, t. i. akkorra, mikor az illető teljesebb hitbeli ismerettel és az előkészületre érettebb lélekkel rendelkezik. És így a külömböző helyi szokások és külömböző emberi íölfogások alapján majd tíz vagy tizenkét, majd pedig tizennégy vagy még ennél is idősebb korában engedték az ifjúságot az első szent áldozáshoz; akik ezen időn alul voltak, azoknak egyáltalán tiltva volt az Oltáriszentség vétele. Ez az eljárás, mely a legméltóságosabb Szentség iránti tisztelet megőrzésének látszata alatt a híveket annak vételétől távol tartotta, igen sok bajnak lett szülőoka. így történt bizony, hogy a zsenge 1 Sess. XXI., de Communione, c. 4. gyermekkornak ártatlanságát elszakítottan a Krisztussal való egyesüléstől a benső lelki életnek nedve egyáltalán nem táplálhatta; miből azután következett az is, hogy az ifjúság ezen szerfölött hatalmas lelki támasznak híjján annyi kísértések közepette elveszítvén lelke tisztaságának hamvát, előbb esett bűnökbe, mintsem e szent titkokat megízlelte volna. ('Jóllehet bár szükséges, hogy az első szent áldozást szorgosabb előkészület és gondosabban végzett szent gyónás előzze meg — mi ugyan nem mindenütt történik így — mindenkor fájlalandó azonban az első ártatlanságnak veszte, mely, talán elkerülhető lett volna, ha valaki már kiskorában járulhat az Oltáriszentség vételéhez. Nem kevésbé helytelenítendő az a több helyütt dívó szokás, hogy a szent gyónást nem engedik meg olyan gyermekeknek, kik még szent áldozáshoz nem járultak; vagy ha éppen megengedik, akkor föloldozás nélkül. Minek folytán előfordulhat, hogy esetleg halálos bűnök hálójába keveredve, hosszabb időkön át végzetes lelki veszedelemben forognak. Ami pedig legborzasztóbb, néhol még a halálos ágyon sem látják el a szent Útravalóval az első szent áldozást nem végzett gyermekeket; és így kisdedek módjára eltemetve, sem éltükben sem halálukban az Egyház könyörgéseiben nem részesülnek. <^TÍyen károkat okoznak azok, kik az első szent áldozást megelőző különleges előkészületeket kelleténél jobban túlhajtják, talán megsem is gondolva, hogy az effajta túlzott elővigyázati módszer a Janzenisták tévtanának folyománya, kik az Oltáriszentséget nem az emberi gyarlóság gyógyszerének, hanem jutalmazásnak tekintették. Mindenesetre máskép gondolkodott a tridenti zsinat, mikor e Szentségről azt tanította, hogy az „ellenszer, mellyel a mindennapi hibáktól megszabadulunk és a halálos bűnöktől megóvatunk." 1 Ezt a tant nemrégi1 Sess. XIII, de Eucharistia, c. 2.