Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1905

Index

— 116 — bátorításnak és buzdításnak egy újabb szózatát intézzük, hogy így általunk az akadályoktól a lehetőség szerint megtisztított talajon a közjó folyton fejlődjék és mennél jobban elterjedjen. Örömünkre szolgál tehát, hogy azt jelen iratunkkal közös vigasztalásul és azon biztos reményünkben tehetjük meg, hogy szavainkat mindenki tanulékony szívvel fogja fogadni és követni. Felettébb tág a katholikus köztevékenység mezeje, mely magából teljességgel semmit ki nem zár, ami bármely módon, egyenesen vagy közvetve, az egyház isteni küldetésének körébe tartozik. Könnyen belátható, hogy egy iLy magasztos feladathoz mindannyian egyénileg közreműködni tartozunk, nemcsak saját lelkünk megszentesülésének érdekében, hanem azért is, hogy Isten országát az egyes emberekben, a családokban, a társadalomban mindjobban kiterjesszük és megszilárdítsuk, mindegyikünk saját erejéhez képest iparkodván felebarátjának javát a kinyilatkoztatott igazságok terjesztése, a keresztény erények gyakorlása, a szeretet vagy a lelki és testi irgalmasság művei által előmozdítani. Ez azon Istenhez méltó viselet mindenben, melyre Sz. Pál buzdít bennünket, hogy ez által az 0 tetszése szerint minden jó cselekedetben gyümölcsözzünk és gyarapodjunk az isteni tudományban: „Ut ambuletis digne Deo per omnia piacentes: in omni opere bono fructificantes, et crescentes in scientia Dei"

1 Ezeken kívül van még a természeti rendhez tartozó javaknak nagy száma, melyekre az egyház küldetése egyenesen nem terjed ugyan ki, de amelyek abból természetszerűleg következnek. Oly nagy a katholikus kinyilatkoztatás fénye, mely élénk világosságot vet minden tudományra, oly nagy az evangeliumi tanok ereje, hogy a természeti törvény parancsai azokban bírják gyökerüket és belőlük merítik erősségüket ; végül oly nagy a Krisztus által hirdetett igazság és erkölcstan hatálya, hogy maga az egyéneknek, családoknak és emberi társadalomnak anyagi jóléte is benne bírja gondviselésszerű fenntartóját és előmozdítóját. Az egyház, midőn a megfeszített Jézus Krisztust, a világ szemében botrányt és balgaságot prédikálta, a polgárosodás sugalmazójává és első rendű pártolójává lett; és elterjeszté azt mindenfelé, ahol az ő apostolai prédikáltak, megtartva és tökélyesbítve a régi pogány kulturák jó elemeit, kiszakítva a barbárságból és művelt szokásokra nevelve azon új népeket, melyek az ő anyai kebeléhez menekültek, és reányomva az egész emberi társadalomra, — lassanként ugyan, de biztos és folyton növekvő erővel — azt a sajátos jelleget, melyet általánosságban még ma is feltűntet. A világ műveltsége keresztény műveltség, annál igazabb, annál tartósabb, jó gyümölcsökben annál termékenyebb, mennél kifejezettebben keresztény; viszont a társadalmi jólét roppant kárára annál inkább hanyatlik, minél jobban eltávolodik a keresztény eszmétől. Miért is az egyház a dolgok benső erejénél fogva tényleg a keresztény műveltség őrévé és védőjévé lett. És ez a tény a történelem előbbi századaiban el is volt ismerve és el volt fogadva, sőt a polgári törvényhozás megingathatatlan alapját képezte. Ezen tényre támaszkodott az egyház és államok közötti viszony; erre az egyház tekintélyének nyilvános elismerése mindama dolgokban, melyek bármi módon a lelkiismeretet érintik; erre az állam összes törvényeinek az evangelium isteni törvényei alá való rendelése; erre végül a két hatalomnak, az államnak és egyháznak, arra irányuló kölcsönös egyetértése, hogy a népek földi jóléte örökkévaló érdekeik veszélyeztetése nélkül előmozdítassék. 1 Coloss. 1, 10.