Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1902

Index

— 55 — Azt kell tehát mondanunk, hogy az emberi gonoszságnak túlontúl nagy mértéke volt, minél igazságtalanabb, annál siralmasabb, ha O mégis, Simeon jövendölése szerint, „olyan jel lett, melynek ellenmondottak." (Luk. 2, 34.) Csoda-e tehát, ha a katholikus egyház, mely az 0 isteni küldetésének folytatója és az 0 igazságainak meg nem vesztegethető őrzője, ugyanabban a sorsban osztozik? A világ mindig hasonló marad önönmagához; az Isten gyermekei mellett mindig ott vannak az emberi nem azon nagy ellenségének kísérői, a ki kezdettől fogva fellázadván a Magasságbeli ellen, az evangélium által e világ fejedelmének neveztetik, és ezért a világ a törvénynyel szemben és azzal szemben, a ki az Isten nevében eléje adja, mértéktelen gőgben újra érzi egy oly függetlenségnek a szellemét, a melyhez semmi joga nincs. Hányszor szövetkeztek viharos időkben hallatlan kegyetlenséggel, a legszemtelenebb igazságtalanságokkal, és az egész társadalom nyilván való kárára ellenségként arra a balga vállalkozásra, hogy az isteni müvet megdöntsék. És ha nem sikerült az üldözés egyik alakban, megpróbálták másképen. A római birodalom, három hoszú évszázadon át vissza élve a nyers hatalommal, telehintette tartományait vértanukkal, és ezen szent Rómának minden talpalatnyi földjét azok vérével áztatta; és az eretnekségek süfü sokaságában, majd álczázva, majd nyiltan föllépve, kísérletet tettek, hogy lfegalább at összhangot és az egységet megtörjék. Mint pusztító viharok követik egymást északról a barbárok csordái, és délről az Izlám, romokat és pusztaságokat hagyva maguk után. És így századról-századra átszáll a Krisztus jegyese ellen való gyűlölet szomorú öröksége; következett egy császárság, mely gyanakodásában, hatalmi túltengésében és az idegen nagyság iránti féltékenységben, jóllehet maga is előnyt húzott belőle, szüntelenül ismételte támadásait, hogy az egyház szabadságát lábbal tiporja, és annak jogait bitorolja. Vérzik az ember szíve, ha látja, hogy az egyházat mily gyakran érik kimodhatatlan szorongattatások és szenvedések. Azután diadalmaskodva minden akadály, erőszakosság és elnyomatás fölött, tovább és tovább terjesztvén ki békés sátrait, a művészetek, a történelem, a tudományok, az irodalom dicsőséges örökségét megőrizve, és az emberi társadalomba mélyen belevésve az evangélium szellemét, megalkotta éppen azt a czivilizácziót, melyet kereszténynek neveztek és a nemzetekre, melyek azt elfogadták, a legjótékonyabb befolyást gyakorolta, és nekik meghozta a törvények méltányosságát, az erköcsök szelídülését, a gyöngék oltalmát, a szegények és szerencsétlenek iránt való részvétet, mindenki jogainak és méltóságának tiszteletét, szóval, a mennyire ez az emberi lét áramlatai között lehetséges, azt a nyugodt polgári életet mely a szabadság és az igazságosság legjobb kiegyeztetéséből származik. És mégis, belső jóságának annyi nyilvánvaló, mindig ismétlődő és magasztos próbája után az egyházat hozzánk közelebb fekő korszakokban éppen úgy, mint a közép- és újkorban, bizonyos tekintetben még keményebb és kínosabb harezokba bonyolódva látjuk; közismert történeti okok sorozatából a 16. század úgynevezett reformácziója fölemelte a lázadás zászlaját és arra vállalkozott, hogy szíven találja az egyházat a pápaság ellen intézett vad küzdelemmel, és miután széttépte a régi egységnek, az egyházi bíráskodásnak és a hitnek kötelékét, mely a népeket az ő anyai szárnyai alatt egy nyájként gyűjtötte össze, és a szándékok és czélok egyetértésében gyakran azok erejét, tekintélyét és dicsőségét megkettőztette, a keresztény társadalmi osztályokban megsiratandó, és fölötte vészes szétvállást honosított meg. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy mindjárt kezdetben az volt a szándéka,