Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Homokvihar Bagdadban - Magyar katonák az iraki válságkezelésben 1991-2011 (Türke András István)
Könyvszemle Természetesen benne van a könyvben ennek a hiányolt időszaknak a bemutatása is, de azt, szokatlan módon, csak utólag, a harmadik, befejező részben kerül ismertetésre, immár kellő részletességgel. A laikus(abb) olvasónak ezért a könnyebb érthetőség kedvéért célszerűbb talán a második részt átugorva, először a harmadikkal folytatni az olvasást. A sorrend azért is nehezen érthető, mert a harmadik részt is Wagner Péter írta. Ugyanakkor e két rész kétségtelen pozitívuma, hogy az általános/iraki/nemzetközi jellegű részek a két fejezetre való bontással logikusabban, áttekinthetőbben különülnek el a magyar, illetve a műveleti vonatkozású információktól, és nem folynak úgy egybe, mint az első részben. Valószínűleg az lehetett a szerkesztő dilemmája, hogy előbb ismerje-e meg az olvasó a 2003 utáni politikai-biztonsági helyzetet, s csak utána az abban vállalt magyar szerepet, vagy éppen fordítva. A második rész tehát Magyarország részvételére - azon belül is a magyar szállítózászlóalj iraki tevékenységére, a 2004 és 2011 közötti NATO-misszióban való magyar jelenlétre és a jordániai helyszínű rendőri kiképzés magyar résztvevőire - fókuszál. A szerző az iraki misszió előkészítését övező politikai vitákkal indít, melyek kapcsán megjegyzi, hogy hazánk történetében ez a jelenlét volt az első, amely - ellentétben pl. a balkáni szerepvállalással - nem élvezett teljes politikai támogatást, s az „otthoni bizonytalanság állapota" visszaköszön a katonák visszaemlékezéseiből is. Ezután olvashatunk az Irakban állomásozó koalíciós erőknek és a többnemzetiségű (közép-dél) hadosztálynak a 2003 májusa utáni helyzetéről, majd a szállítózászlóalj megtervezéséről, telepítéséről és működtetéséről. A magyar szállítózászlóaljhoz saját FP- (biztosító) képességeket is rendelt a politika, tehát meg kellett tudnia védeni saját magát, és - mint Wagner kiemeli - a magyar BTR-80A-k 30 mm-es gépágyúi képviselték a hadosztályon belül a legnagyobb űrméretű lövegeket, azaz a legnagyobb tűzerőt. A szerző a magyar szállítózászlóalj kapcsán nem hallgatja el azokat a problémákat sem, amelyek 2003-2004-ben jelentős (estenként parancsmegtagadáshoz is vezető!) - de mindvégig a katonai szakmai körökön belül maradt - vitákat okoztak a nemzeti megkötésekkel működő szállítózászlóalj és az azokat figyelmen kívül hagyni akaró felettes hadosztálytörzs között. Mindennek következtében ez a rész alapos elemzést ad a parancsnokság kérdéséről (hogy a zászlóaljnak minden körülmények között magyar irányítás alatt kellett maradnia) és a már említett nemzeti megkötések okozta konfliktusokról is. A szállítózászlóalj második századát az eredeti tervek (elvárások?) szerint az amerikai hadsereg nehéz katonai teherautóival szerelték volna fel, a valóságban azonban egy amerikai magáncégnek (KBR) a célnak jóval kevésbé megfelelő gépparkját kapta a kontingens - ez okozta a legtöbb súrlódást a szövetségesekkel. A szerző elsősorban a fennmaradt eredeti dokumentumok és néhány korábbi tanulmány alapján rekonstruálta a kontingens működése szempontjából legkritikusabb pillanatokat. Nagy Richárd szakaszvezető halálának körülményeit az eredeti jegyzőkönyvből idézi, míg a magyar haditechnika minőségének siralmas voltát a missziót 206 Külügyi Szemle
