Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 1. szám - NÉMETORSZÁG NEMZETKÖZI FELELŐSSÉGVÁLLALÁSA - Hettyey András: A vonakodó szövetséges? - Németország külföldi katonai bevetései a viták és a számok tükrében
A vonakodó szövetséges? politikusként ismert; ugyanakkor az eset jól mutatja a miniszter frusztráltságát, amely a német külpolitika régi dilemmájából fakad: noha európai és transzatlanti partnerei nagyobb katonai szerepvállalást sürgetnek, Berlin sajátmagát alapvetően továbbra is „civil hatalomként" (Zivilmacht) értelmezi.40 Ahogy említettem, a német külpolitika a kilencvenes évek óta végrehajtott ugyan egy komoly fordulatot a nagyobb katonai szerepvállalás irányába, de ez sem változtatott azon az uralkodó felfogáson, hogy Németországnak visszafogottan kell fellépnie a katonai kérdésekben. Ezzel a kényelmes állásponttal szemben áll a külvilág olykor meglehetősen egyértelműen artikulálódó kritikája, amely Berlint passzivitással, érdektelenséggel vádolja. A nagypolitika szintjén legutóbb Franfois Hollandé francia elnök szólította fel Németországot arra, hogy nagyobb szerepet vállaljon a „világ békéjének és biztonságának" megőrzésében.41 Szintén nagy figyelmet kapott, amikor - még 2007-ben - Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár nyilatkozott hasonló értelemben.42 A kritikusok sorát hosszan lehetne folytatni. Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy Németországot a NATO-ban egyre gyakrabban kerékkötőként és szkeptikusként érzékelik a partnerek.43 Ez a vélt vagy valós szkepticizmus német fordításban megfontolt, józan „katonai tartózkodás" (militärische Zurückhaltung) néven fut, és különösen Guido Westerwelle (FDP) külügyminiszter hivatali idejére nyomta rá a bélyegét - olyannyira, hogy a Spiegel szerint a „tartózkodás" a gyakorlatban azt jelentette, hogy Németország „a partnereknek engedte át a munka kellemetlen részét".44 Csiki Tamás szerint, aki máshonnan közelíti meg a kérdést, a „nemzetközi kritika kulcseleme az, hogy Németország gazdasági hatalomként (geo-economic power) és nem geopolitikai szereplőként (geopolitical actor) viselkedik, és lehetőségeihez képest nem járul hozzá kellő mértékben a nemzetközi biztonság és stabilitás fenntartásához".45 A nemzetközi elvárások és a német felfogás közötti feszültségre volt jó példa Németország ENSZ BT-beli tartózkodása a Líbia kapcsán elfogadott 1973-as határozat szavazásánál, ami komoly megütközést váltott ki NATO-szövetségesei között. A német társadalomban erősek az afganisztáni katonai jelenléttel szembeni fenntartások és azok a német politikai kultúrában rejlő reflexek, amelyek a katonai erő alkalmazásával szemben hagyományosan inkább a politikaidiplomáciai eszközöknek, valamint a gazdasági és pénzügyi szankcióknak adnak elsőbbséget. Megnövekedett nemzetközi kötelezettségvállalásai ellenére, Németország külpolitikai gondolkodásában még mindig mélyen gyökerezik a „csekkfüzet"-politika, s nem kevésbé az a felfogás, amely az országot legszívesebben [olyan] „kereskedelmi államként" őrizné meg, amely globális méretekben zavartalan gazdasági kapcsolatokat tarthat fenn a legkülönbözőbb államokkal - Kínától Oroszországon át Indiáig. Az akkori külügyminiszter, Guido Westerwelle is elismerte, hogy a döntés a katonai akciókkal szembeni tartózkodás német hagyományait követte, ám visszautasította a német elszigetelődésre irányuló bírálatokat.46 2014. tavasz 79
