Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 1. szám - NÉMETORSZÁG NEMZETKÖZI FELELŐSSÉGVÁLLALÁSA - Hettyey András: A vonakodó szövetséges? - Németország külföldi katonai bevetései a viták és a számok tükrében
A vonakodó szövetséges ? Érdemes ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy a hetvenes évek közepéig nem volt egyértelmű, hogy az alkotmány tiltja-e a Bundeswehr külföldi bevetéseit. A mindenkori bonni kormány úgy gondolta, hogy a német haderő például NATO-műveletekben elvileg részt vehetne - anélkül, hogy ennek a lehetősége valaha is komolyan felmerült volna. Az NSZK-nak az ENSZ-be történt felvétele után (1973) Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter utasításba adta a külügyminisztérium nemzetközi jogi főosztályának, hogy tisztázza ezt a kérdést. A titkos, ún. Fleischhauer-jelentés arra az álláspontra helyezkedett, hogy az out-of-area bevetéseket (vagyis az olyan térségekben folyó műveleteket, amelyekre a washingtoni szerződés hatálya nem terjed ki) tiltja az alkotmány.5 Az NSZK vezetése ugyanakkor nem is annyira az alkotmányos korlátok miatt ódzkodott a német katonák külföldi bevetésétől, hanem inkább a „történelmi felelősség" miatt, amely az NSZK-t mint a Harmadik Birodalom örökösét terheli, és amely „katonai ügyekben tartózkodást és békeszeretetet" követel.6 A Szovjetunió összeomlása és a hidegháború vége után azonban új idők és új elvárások köszöntöttek az immár egyesült Németország hadseregére. A Bundeswehr fejlődésének előfeltétele volt, hogy az ország az 1990 szeptemberében aláírt 2+4 szerződéssel visszanyerte teljes szuverenitását. Ezzel párhuzamosan - elsősorban a Balkánon kialakult konfliktusok kapcsán - Németország nyugati partnerei egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a német politikusokra, hogy szolidárisán vállaljanak szerepet a felmerülő biztonsági kihívások kezelésében. Erre azonban még sem a Bundeswehr, sem a német közvélemény nem volt felkészülve.7 Ahhoz, hogy megértsük Németország ezen igényekre adott válaszát, és hogy milyen nagy fordulatot hajtott végre a német külpolitika 1990 után, szükséges, hogy itt röviden utaljunk az NSZK külpolitikájának a kereteire. A történelmi meghatározottság (a Harmadik Birodalom mint az NSZK előzménye) és a részleges szuverenitás alapvetően meghatározta Bonn külpolitikai felfogását és akciórádiuszát. „Az egyesülésig az NSZK külpolitikájára egyoldalúan a nagyfokú reaktív jelleg, az idealista retorika, a külső elvárásoknak való megfelelés, a nemzeti érdekeknek az elvárásoknak történő alá- rendelődése, mindenfajta hatalmi és katonai érdek határozott tagadása volt a jellemző."8 Ez volt tehát 1989/90-ig az a külpolitikai keretrendszer, amely alapján Bonn a világpolitikához és a világpolitika Bonnihoz viszonyult. A kérdés az újraegyesülés idején az volt, hogy időszerű-e még ez a külpolitika, vagy változásra van szükség. Az egyesülés után Helmut Kohl kancellár nem győzte hangsúlyozni, hogy az új Németország külpolitikáját továbbra is „az állandóság és a kiszámíthatóság" fogja jellemezni.9 A kontinuitás hangsúlyozásával a német vezetés azokat az aggodalmakat igyekezett eloszlatni, amelyek egy új, agresszív, nacionalista és az érdekeit határozottan érvényesítő Németországot vizionáltak. Mégis voltak olyan területek, amelyeken Németország partnerei igenis nagyobb szerepvállalást vártak az újraegyesített országtól, és idetartozott a külföldi bevetések ügye is. Ma már tudjuk: az egyesült Németország 2014. tavasz 71
