Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - A NEMZETKÖZI RENDSZER VÁLTOZÁSA - Békés Csaba: Hidegháború-enyhülés új megközelítésben
Hidegháború-enyhülés új megközelítésben amikor a szuperhatalmi viszony rossz, akkor hidegháború van, amikor jó, akkor pedig enyhülés. Valójában azonban ez a viszony egyáltalán nem lineáris jellegű volt, és főleg nem egymást kizáró/felváltó jelenség, ahogyan azt a legtöbben értelmezik. A két katonai-politikai tömb antagonisztikus szembenállásán alapuló hidegháborús nemzetközi rendszer ugyanis 1945 és 1991 között végig fennállt, és csak a Szovjetunió, illetve a keleti blokk integrációs szervezeteinek az 1991-es felbomlásával szűnt/szűnhetett meg. így 1953-tól párhuzamosan volt (továbbra is) érvényben a hidegháborús nemzetközi rendszer a maga megváltozhatatlan antagonizmusával, illetve az enyhülés mint a kelet-nyugati viszonyban ettől fogva mindvégig érvényesülő új együttélési modell. Vagyis a hidegháború és az enyhülés nem egymást kizáró kategóriák. Hangsúlyozni kell, hogy az antagonisztikus ellentét a két világrendszer között valójában már az 1917-es bolsevik hatalomátvétel óta létezett, így maga a szembenállás nem 1945 után alakult ki.7 Amíg azonban a két világháború között a hatalmas területű, de gyenge szovjet állam léte alapvetően csupán elméleti szinten jelentett veszélyt a nyugati világra, 1945 után a kelet-európai hódításokkal, valamint Kína csatlakozásával létrejött blokk, a hirtelen szuperhatalommá előlépett Szovjetunió vezetésével, komoly kihívást és fenyegetést jelentett a Nyugat számára. A két blokk szembenállását mindvégig - a második világháború végétől 1991-ig - az egymást kölcsönösen kizáró ideológiák jellemezték, s noha a fegyveres konfliktus lehetőségét 1953 után kizárták, valójában mindkét oldalon azt feltételezték, hogy a kapitalizmus és a kommunizmus hosszú távú békés versenyében végül a saját rendszerük diadalmaskodik, következésképpen a másik eltűnik a történelem színpadáról. Vagyis a hidegháború alapvetően abban különbözött a korábbi nagyhatalmi szem- benállástól/konfliktusoktól/háborúktól, hogy ott a felek egymástól területeket/gyarma- tokat/befolyási övezeteket akartak megszerezni, de nem törekedtek az ellenfél társadalmi rendszerének a megváltoztatására; ez esetben viszont (az elvi politika szintjén legalábbis) éppen ez volt a cél. Szintén sajátos különbség, hogy míg korábban az ellenfél legyőzése többnyire csak fegyverrel volt lehetséges, a hidegháború 1953 utáni szakaszában a hosszú távú célt, azaz a saját rendszerének világméretű győzelmét mindkét fél alapvetően békés eszközökkel remélte elérni.8 Ezen az alapon a két rendszer akár hosszabb távra is nyúló együttélése még nem látszott lehetetlennek: amiért a hidegháború olyan nagy veszélyt jelentett az emberiségre, az nem az ideológiai, hanem a katonai ellentét, s különösen annak minőségileg új jellege volt. Vagyis alapvetően az a tény, hogy erre a szembenállásra a termonukleáris korszakban került sor. Míg a második világháború előtt a nagyhatalmi konfliktusok esetén a maximális hadicél az ellenség teljes területének meghódítása, elfoglalása lehetett, a hidegháború korában a stratégiai tét az ellenség egész területének és lakosságának az elpusztítása 2014. tél 5
