Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - A NEMZETKÖZI RENDSZER VÁLTOZÁSA - Békés Csaba: Hidegháború-enyhülés új megközelítésben
Békés Csaba lett. Mivel azonban ezt a technológiai képességet mindkét fél egyszerre (1952- 53-ban) érte el, ez egyben megteremtette a kölcsönös megsemmisítés lehetőségét is. Sőt, egy kelet-nyugati katonai termonukleáris összecsapás az első (és egyben utolsó) valóban globális világháborút jelentette volna, amely a hatalmas sugárzás miatt valamennyi kontinensen lehetetlenné tette volna az életet, s így a Föld teljes lakosságának a kihalásához vezethetett volna. A fegyverkezési verseny területén ugyanis nem volt érdemi enyhülés. Éppen ellenkezőleg: 1945-től egészen 1987-ig9 a nukleáris és a hagyományos fegyverek egyre növekvő, az emberiség elpusztításához többszörösen is elegendő arzenálját halmozták fel mindkét oldalon. Miközben a szuperhatalmak vezetői csúcstalálkozókat tartottak, és fontos megállapodásokat kötöttek, a NATO és a Varsói Szerződés katonai tervei mindvégig halálos ellenségnek tekintették a másik blokkhoz tartozó államokat, amelyeknek egy nukleáris háborúban - a világtörténelemben először megfogalmazódott abszurd, de nem irreális stratégiai cél szerint - lényegében a teljes lakosságát is meg kellett volna semmisíteni, még azon az áron is, hogy jól tudták, azt követően a saját lakosságuk is elpusztul.10 A hatalmas számban felhalmozott interkontinentális és közepes hatótávolságú, hidrogénbombákkal felszerelt ballisztikus rakétáknak ugyanis a hidegháború idején nem csak egymás katonai és ipari létesítményei voltak a célkeresztjében, hanem egyúttal az ellenséges államok összes nagyobb városa is.11 És ez így volt egészen a hidegháború végéig, 1991-ig. Ez egyben azt is jelenti, hogy míg a politikai vezetők mindent megtettek, hogy sikeresen elkerüljék a halálos katonai összecsapást, a harmadik világháború ad absurdum, véletlen baleset folytán kitörhetett volna akár 1975 augusztusában, az enyhülés csúcspontjának tekintett helsinki záróokmány aláírásának idején is. A hagyományosan használt logika problematikus voltát a leglátványosabban az bizonyítja, hogy az elemzők valójában nem tudnak mit kezdeni az 1953-1962 és az 1979-1985 közötti időszakkal. Világpolitikai jelentősége szempontjából az előbbi időszak megítélése ezért mindmáig meglehetősen ellentmondásos. A köztudatban ezt a kort egyszerre jellemzik olyan történelmi események, folyamatok, mint az enyhülés kezdete, a kelet-nyugati feszültség oldódását ígérő „genfi szellem" és az SZKP történelmi jelentőségű XX. kongresszusa, másfelől pedig olyan válságok, mint az 1953-as kelet-berlini felkelés, az 1956. júniusi poznani lázadás, a „lengyel október", a magyar forradalom, illetve a szuezi, a második berlini és a kubai válság. Ezek az évek igazán látványos konkrét eredményeket - a koreai háború befejezését, az indokínai rendezést és az osztrák államszerződés megkötését leszámítva - még nem hoztak a kelet-nyugati kapcsolatokban, rendkívüli eseményekben viszont annál inkább bővelkedtek. Ezért a közvéleményben többnyire máig olyan értékelés él, hogy valamiféle kezdetleges 6 Külügyi Szemle
