Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - A NEMZETKÖZI RENDSZER VÁLTOZÁSA - Békés Csaba: Hidegháború-enyhülés új megközelítésben
Békés Csaba 1953 után ugyanis a szuperhatalmak viszonyának fő jellegzetessége - bár a versengés még jelentősen erősödött is időközben - valójában az Egyesült Államok és a Szovjetunió (illetve az általuk irányított politikai-katonai tömbök) folyamatos egymásra utaltsága és kényszerű kooperációja lett, hiszen mindkét fél számára világos volt, hogy a termonukleáris korban csak a másik elviselése esetén tudja elkerülni a totális világégést. Ez azt jelenti, hogy az antagonizmus és a kényszerű kooperáció elemei 1953 után mindvégig párhuzamosan és folyamatosan voltak jelen a szuperhatalmak viszonyában,5 attól függetlenül, hogy különböző időszakokban a közvélemény számára hol az egyik, hol a másik látszott dominánsnak. Még fontosabb tényező azonban, hogy a kényszerű kooperáció mechanizmusa - mintegy automatizmusként működve - nem csupán az együttműködési szakaszokban hatott, hanem a legnagyobb konfrontációs helyzetek - mint pl. a második berlini válság és a kubai rakétaválság - idején lehetővé tette a status quo megváltoztatására törekvő fél arculatmentő visszavonulását (a tekintélye jelentős csorbulása nélküli meghátrálását), s így az eszkaláció megakadályozását, s végül a krízis politikai megoldását. Kritikus helyzetben tehát automatikusan a kooperációs elem érvényesült a konfrontációs elemmel szemben - függetlenül attól, hogy a Kreml ura Nyikita Hruscsov vagy Leonyid Brezsnyev volt, illetve hogy az Egyesült Államokat demokrata vagy republikánus elnök vezette. A kényszerű kooperáció mechanizmusa azonban a külvilág számára csak az együttműködési szakaszokban volt látható és könnyen felismerhető, súlyos válságok idején annak valódi működését mindkét oldalon csak a legfelső vezetés néhány tagja érzékelte. Ok viszont az ellenséggel való kényszerű, színfalak mögötti egyezkedés gyakran riasztóan cinikus és cinkos jellege miatt mindvégig abban voltak érdekeltek, hogy mindez maradjon a legnagyobb titokban. Az egyik legbeszédesebb példája ennek a cinkos együttműködésnek a kubai rakétaválság idején lezajlott megegyezés volt. John F. Kennedy nemcsak azt ígérte meg - nyilvánosan -, hogy az USA nem támadja meg Kubát, hanem titokban további engedményre is hajlandó volt, hogy lehetővé tegye Hruscsovnak a visszavonulást: megígérte a törökországi bázisokon lévő amerikai rakéták kivonását is. Ez viszont nem kevesebbet jelentett, mint hogy az amerikai vezetés a NATO-szövetségesek háta mögött, azokat lényegében becsapva kötött egyezséget a szovjetekkel. Nem csoda, hogy a titkos tárgyalások egyik kulcsszereplője, az elnök testvére, Robert Kennedy cserébe azt kérte, a történteknek semmilyen írásos nyoma ne maradjon amerikai oldalon - nyíltan bevallva, hogy ellenkező esetben súlyos veszélybe kerülne bátyja és saját politikusi karrierje. így azonnal a szovjeteken volt a sor: Anatolij Dobrinyin nagykövet végül hosszas győzködés után hajlandó volt visszavenni azt a szovjet levelet, amely ezt az amerikai ígéretet is tartalmazta.6 Az enyhülés fenti, új értelmezéséhez természetesen elengedhetetlen tisztázni a hidegháború és az enyhülés viszonyát. Ez okozza ugyanis a legtöbb problémát. Az interpretációk többsége - némi leegyszerűsítéssel - alapvetően abból az állításból indul ki, hogy 4 Külügyi Szemle
