Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 3. szám - NEMZETKÖZI BIZTONSÁG - Szenes Zoltán: Előre a múltba? A NATO Wales után
Szenes Zoltán véletlen, hogy a NATO 65 éves, viharos történetében erre csak egyszer, 9/11 után került sor. Mindenesetre dicséretes, hogy a walesi csúcson legalább meg akarták teremteni az ilyen helyzetekre vonatkozó döntési feltételeket. A NAC ugyancsak elfogadta a háborús küszöb alatti „trükkös" támadások (hibrid hadviselés, infiltrációs harceljárások) elhárítása érdekében a szövetségi garanciaerők (VJTF) létrehozását és a „frontországokban" történő rotációs elhelyezését. Mivel kezdetben ez egy új erő lesz, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy akkor ez idáig a NATO reagáló erők nem voltak gyorsan bevethetők? A VJTF (mintegy 4.000 fő) egy nagyon gyorsan reagáló összhaderőnemi dandár lesz, amelynek a váratlan és meglepetésszerű katonai fenyegetések kezelése lesz a feladata. A VJTF az elsődleges alkalmazási készenlétet 2015 őszére, a teljes műveleti képességet 2016 első felében fogja elérni. Ezt követően az NRF-be integrálják. Gyors alkalmazási lehetőségeit a technikai részletek (ki dönt az erő bevetéséről, milyen lesz az irányításvezetés rendje, hogyan történik a működés finanszírozása, stb.) hiányában még nem lehet megítélni. A kollektív védelemmel kapcsolatos elvi és konkrét eseti vitákat (mint például az ukrán krízis kapcsán) nem szabad eltúlozni, hiszen ezek hozzátartoznak a szövetségi biztonság problémaköréhez. Már Michael Mandelbaum43 és Glenn H. Snider44 munkássága feltárta a biztonsági dilemma összefüggéseit a szövetségi működés bonyolult érték- és érdekrendszerében. A NATO működését mindig is a szövetségi feladatokban való részvétel (entrapment) és a szövetségi ígéretek be nem tartása (abandonment) közötti egyensúlyozás jellemezte, közösségi és tagországi szinten egyaránt. Ha a szervezet nem nyújt megfelelő segítséget a magát veszélyeztetve érző tagországnak, akkor az elhagyatottnak, „árvának" érzi magát, ami felveti a szolidaritás és a hitelesség kérdését. Inflálódnak az 5. cikk garanciái, ha a segítséget kérő NATO-tag nem kapja meg a biztonságát garantáló támogatást. Másik oldalról viszont a biztonsági fenyegetésben konkrétan nem érintett állam azt mérlegeli, hogy mennyire bonyolódhat bele egy szövetségi szempontból fontos, de a saját nemzeti érdeke tekintetében marginálisnak tűnő konfliktusba. Lehet, hogy sikerül elkerülnie a csapdahelyzetet - nem delegál erőket a konfliktuskezelésbe, nem vesz részt a kívánt műveletben -, de nem biztos, hogy amit nyer a réven, nem veszíti el a vámon. Ha ugyanis a szövetség nem találja meg az egyensúlyt a probléma megoldásában, akkor könnyen hiteltelenné válik, elveszítheti relevanciáját, végső soron saját jövőjét kockáztatja. Tehát a bajba jutott, magukat fenyegetve érző tagországok megsegítése kivételesen fontos feladat, mert a szolidaritás kifejezése azt az üzenetet közvetíti az érintett ország számára, hogy számíthat a szövetségre. így volt ez 2012-ben, amikor Törökország a 4. cikk alapján légvédelmi segítséget kért a NATO-tól a szíriai légi támadások ellen. Hasonló a helyzet az ukrán válság esetében is, amikor az orosz fenyegetéstől tartó, nyugtalankodó államoknak kell támogatást nyújtani. Bár az ukrán krízis hatására foganatosított intézkedések nem tudták megváltoztatni az orosz törekvéseket, mégis 14 Külügyi Szemle
