Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 2. szám - KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA, BRIT IDENTITÁS - Egedy Gergely: Anglia az Egyesült Királyságban: az angol identitás és az "angolkérdés"
Anglia az Egyesült Királyságban szervezettséggel rendelkező Angol Demokraták Pártja viszont az angol nacionalizmusnak kifejezetten a „közpolgári" („civic") változatát képviseli, vagyis Anglia minden lakosát angolnak tekinti („all the people of England"), és érvelésének középpontjába azt állítja, hogy a brit állam a specifikusan angol érdekeket háttérbe szorítva működik. Az EU-val kapcsolatban mindhárman Anglia kilépése mellett foglaltak állást.38 E pártok választói támogatottsága minimális szinten maradt, ebből azonban tévedés lenne arra következtetni, hogy azon polgárok száma is hasonló arányú, akik fontosnak tartják az „angolkérdés" valamilyen megoldását. Azokban a közvélemény-kutatásokban (például Ipsos Mori, ICM Research), amelyekben az angol parlament kívánatosságára vonatkozó kérdést olyan kontextusban tették fel, amely feltételezte az Egyesült Királyság fennmaradását, többséget kapott az igennel válaszolók aránya.39 E felmérésekből az is kiderült, hogy a konkrét strukturális-intézményi kérdések jobban érdeklik az angol választók többségét, mint a kifejezetten az angol identitással összekapcsolható, elvi jellegű ügyek. Anglia újraalkotása: Hejfer Az 1997-es skóciai és walesi hatalomátruházást követő angol „nemzeti reneszánsz" emblematikus ideológusa, az angol identitás és Anglia függetlenségének egyik leghar- ciasabb szószólója Simon Heffer volt. A Konzervatív Párt jobbszárnyához tartozó történész-publicista, a Daily Telegraph, a Daily Mail és a Spectator munkatársa, 1999-ben jelentette meg elhíresült könyvét (Nor Shall My Sword. The Reinvention of England), amely a skótokkal kialakított történelmi kapcsolat átalakítása, de facto megszakítása, Anglia „önállósodása" mellett érvelt - a konzervatívok részéről is számos jogos kritikát kiváltva.40 Heffer abból indult ki, hogy az „angolságot" teljes mértékben el kell választani a „britségtől". Meggyőződése szerint az a körülmény, hogy a skótok számottevő része ki akar válni az unióból, önmagában is megkérdőjelezi a brit tudat fenntartásának értelmét. Már az ezredfordulón úgy látta, Skócia teljes kiszakadása csak idő kérdése, mert a skótok jó része abban a tudatban nevelkedett, hogy az unió hátrányos Skócia számára. E feltételezés hamis ugyan szerinte, ám a következtetést óhatatlanul le kell vonni belőle: „ha van írás Hadrianus falán, akkor az nem más, mint hogy az angoloknak el kell szakadniuk a skótoktól".41 Egy olyan liberális nemzet, mint az angol - fűzi hozzá - egyébként sem tehet mást, mint hogy elismerje a skótok jogát a saját államiságukhoz. Az 1990-es években folytatott konzervatív politika mégis hibás irányvonalat választott - állapítja meg: míg a Munkáspárt elkötelezte magát a skóciai hatalomátruházás mellett, John Major kormánya - ragaszkodva az unionizmus „romantikus és szentimentális" eszméjéhez - elutasította a devolúciót. Ez az állásfoglalás azt a benyomást keltheti, hogy Heffer, nem is alaptalanul, a nagyobb rugalmasságot hiányolta a toryk 2014. nyár 43
