Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 2. szám - KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA, BRIT IDENTITÁS - Magyarics Tamás: Brit kül- és biztonságpolitikai dilemmák a 21. század elején
Magyarics Tamás világon két jövőkép (vízió) között lehet választani: egyfelől a Kofi Annan főtitkár által „új életre keltett" ENSZ vezette és a kollektív döntéseken alapuló nemzetközi közösség, másfelől az amerikai neokonzervatívoknak a nemzetközi konszenzust mellőző, globális kormányzása között. Tony Blair, az akkor hivatalban lévő miniszterelnök ugyanebben az évben, 2005-ben, a davosi Világgazdasági Fórumon pedig azt hangsúlyozta, hogy Nagy-Britannia prioritásai az ország G8-as és EU-elnöksége alatt a globális felmelegedés és a világon tapasztalható szegénység elleni küzdelem lesz - egyik téma sem szerepelt a George W. Bush vezette amerikai adminisztráció legfontosabb céljai között. Ugyanezen a találkozón azt is kiemelte a korábban „Bush ölebeként" aposztrofált brit kormányfő, hogy a „modern nemzetközi politika meghatározó jellemzője a kölcsönös függőség" (interdependencia).18 A brit parlament azon döntése, hogy az ország nem lép fel katonailag a Bassár el-Aszad-rendszer ellen a vegyi fegyverek alkalmazása miatt, a jelek szerint komolyan befolyásolta az Obama-adminisztrációt is abban, hogy hasonló álláspontra helyezkedjen. Eltekintve attól a ténytől, hogy Barack Obama elnök eleve szkeptikusan viszonyul az általa „katonai kalandoknak" nevezett fegyveres beavatkozásokhoz, ebben az összefüggésben a brit döntés az Egyesült Államokat egy „magányosabb" helyzetben hagyta volna a nemzetközi közösségen belül. (Az egy másik kérdés, hogy egy hegemón hatalom szavahihetőségének és presztízsének mennyit árt az olyan nyilvános bizonytalankodás, mint amit Washington mutatott a szíriai helyzettel kapcsolatban.) A brit törvényhozás döntésében többen egy mindig is jelen lévő, de a felszín alatt lappangó Amerika-ellenességet véltek felfedezni.19 Az érzés eredete feltehetően egyidős az Egyesült Államok megszületésével, de az utóbbi évtizedekben talán a második világháborúig lehetne visszamenni, amikor a brit „nagy stratégiát" az amerikaiak gyakorlatilag lesöpörték az asztalról, és egy „junior" partnerségi helyzetbe kényszerítették a briteket. Ezt követte a már említett kölcsönszerződés és a McMahon-törvény 1946-ban, a szuezi válságban tanúsított amerikai magatartás vagy akár Grenada megtámadása a britek előzetes értesítése nélkül, annak ellenére, hogy az ország a brit Nemzetközösség tagja volt - és a sort még lehetne folytatni. London, függetlenül attól, hogy konzervatív vagy munkáspárti a kormány, a jelek szerint azt a következtetést vonta le - többek közt - az iraki háborúból, hogy az Egyesült Királyság nem állhat minden vitás nemzetközi kérdésben az Egyesült Államok oldalára. A napjainkban is folyó ukrajnai válság még élesebb megvilágításba helyezte a brit dilemmákat az ország - korábban többé-kevésbé reflexszerű - Amerika-követő magatartásával kapcsolatban.20 A nyugatiak az orosz vezetés hideg fejjel kalkulált agressziójával szemben a jelek szerint rövid távon meglehetősen tehetetlenek. A katonai megoldás nyilvánvalóan nem opció; a gazdasági-pénzügyi-kereskedelmi szankciók lehetnek célravezetők Moszkvával szemben - hosszabb távon. Egy ilyen szankciós politika azonban nem egyformán érintené az abban részt vevőket; leegyszerűsítve: az európaiakat jobban, az amerikaiakat kevésbé sújtaná az Oroszországba irányuló export, 22 Külügyi Szemle
