Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 2. szám - KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA, BRIT IDENTITÁS - Magyarics Tamás: Brit kül- és biztonságpolitikai dilemmák a 21. század elején
Brit kül- és biztonságpolitikai dilemmák Az 1980-as évektől kezdődően kifejezett javulás állt be a transzatlanti kapcsolatokban, bár a „speciális kapcsolat", legalábbis amerikai szemszögből, vitatható: az Egyesült Államoknak több stratégiai partnere is volt ebben az időben - például: Japán és részben Kína a Távol-Keleten -, igaz azonban, hogy európai ügyekben az Egyesült Királyság volt az első számú szövetségese. Margaret Thatcher, majd 1997-től Tony Blair kifejezetten törekedett arra, hogy az amerikai-brit kapcsolatok a lehető legszorosabbak legyenek; különösen a konzervatív párti miniszterelnök részesítette Amerikát előnyben Európával szemben. A munkáspárti Tony Blair, pártja ideológiájához híven, több elkötelezettséget mutatott Európával szemben, sőt az Egyesült Királyságot „Európa szívébe" kívánta helyezni (eredetileg John Major konzervatív miniszterelnök használta ezt a kifejezést), de az iraki háború kapcsán szembekerült az európai integráció motorjaival és az európai ügyeket gyakorlatilag meghatározó francia-német „tengellyel". Ezzel a lépéssel pontosan azon a területen gyengültek a britek európai pozíciói, amelyen elvileg és gyakorlatilag a legerősebb, sőt a „napirendet" diktáló hatalomnak kellett volna lennie az európai integrációban: a védelmi és biztonsági politikában. Érdemes már itt megemlíteni, hogy a jelek szerint a kontinentális, elsősorban a német biztonságpolitikai szemlélet befolyásolta inkább az iraki és az afganisztáni háborúk után a britet, és nem a brit az előbbit; a 2010-ben kormányra került konzervatív-liberális demokrata koalíció külpolitikájában minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kaptak a „puha hatalmi" elemek,2 és a védelmi szektor költségvetésének csökkentése, valamint az erőbevetési képességek lefaragása ugyancsak ebbe az irányba mutatnak. A hidegháború lezárulása, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés felbomlása megváltoztatta a nemzetközi kapcsolatok rendszerét. Röviden és általánosságban: a keletnyugati szembenállást metaforikusán az Észak-Dél közötti ellentét váltotta fel mint alapvető meghatározó tényező. Más szavakkal: a kommunista rendszer és a parlamenti demokráciák között feszülő ideológiai, politikai, stratégiai és társadalmi ellentétek helyett a „gazdag" Észak és a „szegény" Dél közötti különbség vált az egyik fő referenciaponttá. Továbbá, immár nem metaforikus értelemben, eltolódás következett be a földrajzi Nyugat kárára, a Kelet javára: Ázsia - s azon belül leginkább Kína - egyre meghatározóbb szerepet kezdett játszani a világpolitikában. Érdemes azonban hangsúlyozni, hogy nem egyszerűen „nulla összegű játékról" van szó: a Nyugat sokat emlegetett „hanyatlása" viszonylagos, és egyáltalán nem biztos, hogy visszafordíthatatlan folyamatról van szó. A másik oldalon a Kelet szemkápráztató fejlődése sem biztos, hogy olyan egyenes vonalú lesz, mint amilyen az elmúlt két évtizedben volt; az ugrásszerűen növekvő gazdaságok sok olyan politikai, gazdasági és társadalmi problémát is eltakarnak, amelyek a későbbiekben komoly gondokat okozhatnak. Jelenleg azonban vitathatatlan a „Kelet" gyűjtőnéven emlegetett országok térnyerése, amit egyetlen állam sem hagyhat figyelmen kívül. A Kelet azonban nem csupán a gazdaság dinamikáját tekintve van jelenleg előnyben a Nyugattal szemben, hanem a demográfiai trendeket illetően is. Egyes előrejelzések szerint a következő negyven évben a világ lakossága negyven 2014. nyár 15
