Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 3. szám - A POSZTSZOVJET TÉRSÉG ÉS OROSZORSZÁG - Rácz András: A belorusz-orosz viszony és a szuverenitás problémája
Rácz András megállapodást is. Ez volt az első olyan dokumentum, amely konkrétan is említette a két állam integrációjának lehetőségét. Az 1995-ös megállapodást aztán számos hasonló egyezmény követte a kilencvenes évek második felében. Alig egy évvel később, 1996 tavaszán létrehozták Oroszország és Belarusz Közösségét.15 Az erről szóló szerződés meghatározta az együttműködés alapvető intézményi kereteit, létrehozva a két tagország állam- és kormányfőjéből, parlamenti elnökéből és a Végrehajtó Bizottság elnökéből álló Legfelsőbb Tanácsot (LT),16 a két parlament delegáltjaiból alakuló Parlamenti Közgyűlést és a közös ügyeket ténylegesen kormányzó Végrehajtó Bizottságot (VB). Nem mellesleg, az egyezmény keretében Oroszország leírta Belarusz egymilliárd dolláros adósságát, és lehetővé tette, hogy Minszk roppant kedvezményes áron importáljon orosz kőolajat és földgázt, ami szintén milliárdos értéket képviselt.17 A következő évben aláírták a két ország uniójáról szóló szerződést is.18 Ez a dokumentum a korábbi együttműködési területeket kiegészítette - többek között - a védelmi együttműködéssel, a bűnözés elleni közös fellépéssel és a nemzeti joganyagok harmonizációjának szükségességével. A nyugati szakirodalomban akadt olyan vélemény, hogy a Végrehajtó Bizottság szupranacionális intézmény volt,19 vagyis hogy a szupranacionalitás elképzelése már a Közösséget létrehozó szerződésben megjelent volna. A dokumentum szövegét olvasva azonban kiderül, hogy a VB kizárólag a Legfelsőbb Tanács által hozott döntések végrehajtásáért volt felelős, az LT viszont szigorúan kormányközi alapon épült fel. Emellett mind a Közösségről, mind az Unióról szóló szerződések hangsúlyozták, hogy a két állam megőrzi a szuverenitását, területi integritását és nemzeti szimbólumait. Látható tehát, hogy valójában nem volt szó arról, hogy bármely nemzeti kompetencia a közös Végrehajtó Bizottsághoz került volna. Más szavakkal: az orosz-belorusz politikai együttműködést ekkor még nem lehetett valódi, a szuverenitás egy részének átruházására alapuló szupranacionális integrációnak tekinteni, hanem inkább csak egy gyorsan bővülő, ám továbbra is csak kormányközi együttműködésnek. Ekkoriban az együttműködés távlati, stratégiai célja, a finalité politique egy szoros konföderatív struktúra volt. Érdekes módon, Minszk szívesen látott volna erősebb közös intézményeket.20 Lukasenko feltételezhetően arra számított, hogy az orosz belpolitika sajátosságai miatt könnyedén fölénybe kerülhet a közös államot irányító Legfelsőbb Tanácsban. A hétfős testületben ugyanis a rajta kívül helyet foglaló két belorusz tisztviselő lojalitása nem lehetett kérdéses, mivel azok de facto elnöki kinevezettek voltak. Az orosz oldal pedig erősen megosztott lett volna: Borisz Jelcin elnökkel és az általa kinevezett miniszterelnökkel szemben ellenpólust képezett a parlament elnöke, a kommunista párti Gennagyij Szeleznyov. Róla Lukasenko megalapozottan gondolhatta, hogy támogatná a jelcini reformok ellen ható, erősen szovjet mintájú orosz-belorusz integrációt. Akkor pedig, 4:3 arányú többségbe kerülve, Lukasenko formálisan még egy ereje teljében lévő 6 Külügyi Szemle
