Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 2. szám - EURÓPAI FÖDERALIZMUS ÉS NEMZETKÖZI KULTURÁLIS EGYÜTTMŰKÖDÉS AZ EU-BAN - Marján Attila: Az európai föderalizmus kérdésének néhány gazdasági és politikai aspektusa
Az európai föderalizmus tagállamok a mobilis gazdagokat szeretnék magukhoz csábítani a kedvező adózással, míg a „röghöz kötött" szegényeket, akik amúgy sem tudnak elköltözni, magas adóval sújtják. Emellett a tagállamok a népesség és adóbevétel elvesztésének elkerülése érdekében meg is nehezíthetik a társadalmi mobilitást. Azt, hogy mely országok lesznek részei egy föderalizmusnak és melyek nem, számos tényező befolyásolja, de elsősorban az, hogy a föderalizálódás költség-haszon egyenlege milyen az adott ország számára. A föderális rendszerek egyik legnagyobb dilemmája, hogy megtalálják az optimális állapotot, amikor a központi kormányzat elég erős a tagállami szint irányítására, de nem túl erős, vagyis nem uralkodik az alárendelt kormányzati szint fölött. Természetesen a föderális rendszerek dinamizmusa miatt nehéz előre tudni a folyamatok irányát, és kizárni azt, hogy a központi kormányzat magához ragadjon minden hatalmat, ami ellen csak a kilépéssel tudnának védekezni a tagállamok, ami viszont a föderáció végét jelentené. Az Európai Unió nem tekinthető sem föderális közösségnek, sem államközi együttműködésnek, a kormányközi föderalizmus kettős jellegét távlatilag is magán viseli. Dimitris N. Chryssochoou az Uniót úgy jellemzi, mint „egyetértésen alapuló államala- kulati forma, amely az integráció olyan szintjét érte el, ami számos többnemzetiségű föderális államalakulathoz hasonlít, anélkül azonban, hogy bármilyen alapvető módon fenyegetné az őt alkotó államok szuverenitását". Bizonyos politikák részben (megosztott hatáskör) vagy kizárólagosan uniós hatáskörbe kerültek, ugyanakkor más területeken a tagállamok nem mondtak le a szuverenitásukról.2 Az Európai Unió egy olyan speciális föderáció, amely még nem építette ki teljesen az államok feletti intézményrendszerét. Nemcsak az euróválság erősíti az európai föderalizációt, hanem az is, hogy a tagállamok közötti koordinációnak igen magas a „tranzakciós költsége", a föderális és az állami szint közötti hatalommegosztás és a tagállamok száma ugyanis összefügg. Amikor sok szubföderális kormány között kell összhangot teremteni, akkor inkább a föderális kormányzat erősödik - ezzel szemben a viszonylag kevés tagból álló szövetségi államok (például Ausztrália, Kanada) lényegesen nagyobb teret hagytak a tagállamoknak, vállalva az egyeztetés tranzakciós költségeit is.3 Az európai tagállamok azonban a rendkívül nagy kulturális különbségek és a nyelvi akadályok miatt vélhetően sosem fognak teljes föderációban egyesülni. A föderalizmus - még ha nem is teljes - azt eredményezné, hogy az egyes tagállamok nemcsak szuverenitásuk egyes részeiről mondanának le, hanem magáról az önállóságukról is: egy föderális állam tagállamai a nemzetközi jog szerint nem számítanának önálló országnak. A globalizáció korában azonban a nemzeti szuverenitás sok tekintetben egyébként is meggyengült. Az EU-tagországok pedig számos területen már lemondtak a szuverenitásukról, vagy korlátozták az önállóságukat az Európai Unió közös politikai és döntéshozatali rendszerében. A nemzeti szuverenitás kérdése valószínűleg meghatározó lesz a föderalizmusról folytatandó diskurzus során. Az európai 2013. nyár 129
