Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 2. szám - MAGYAR-OSZTRÁK DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Gecsényi Lajos: A szembenállástól a kiegyezésig. A magyar-osztrák viszony a megbékélés útján (1959-1970)
Gecsényi Lajos eredményeként aláírták a diplomaták vízumkényszerének eltörléséről, az útlevél- és vámkezelés szabályairól, az autóbusz-közlekedésről, valamint a hagyatéki ügyekben, polgári jogi ügyekben történő kapcsolattartásról szóló megállapodásokat. A személyes megbeszélésen a magyar külügyminiszter teljesítette a kötelező penzumot: előadta aggályait Ausztria közös piaci tárgyalásai miatt, megismételte a közép-európai államok együttműködésének jelentőségét. Kreisky pedig válaszul a határzár kérdését feszegette, és az osztrák „keleti politika" lényegét ismertette: a kormánypártok által képviselt egységes felfogás a szocialista országokat nem egységes blokként kezeli, hanem egyenként ítéli meg, és ennek megfelelően egyedileg alakítja velük kapcsolatos politikáját. Péter János a Külpolitikai Társaságban tartott előadásában a hangsúlyt a közös történeti múltra és a Duna térség államainak megújulására helyezte.96 És első ízben fogalmazta meg a következő negyedszázadban vissza-visszatérő formulát, amikor kifejtette: „A Magyar Népköztársaság kormányának célja az osztrák-magyar kapcsolatokat a különböző társadalmi rendszerű országok közötti jószomszédi és baráti kapcsolatok modelljévé fejleszteni, amit más országok is követhetnek. Szerencsés vagyok, hogy azt mondhatom: ennek az óhajnak az Osztrák Köztársaság részéről sokat ígérő jelét látom."97 Talán ezt kívánták az előzetes magyar elképzelésekben szereplő (vélhetően a szocialista országok mintájára aláírandó) barátsági és együttműködési szerződéssel szentesíteni98 - ámde erről a találkozón nem esett szó. A kádári külpolitika az adott keretek között láthatóan elkötelezetten tovább kívánt haladni a nehezen megtalált úton, aminek nyilvánvaló bizonyítékaként a Politikai Bizottság 1965. március 2-án napirendre tűzte a MSZMP KB Adminisztratív Osztálya és a Belügyminisztérium jelentését a határőrizet helyzetéről, benne a nyugati határszakasz műszaki állapotáról. Az előterjesztés rögzítette, hogy az aknazár elavult, költséges a fenntartása, ugyanakkor állandó célpontja az „ellenséges propagandának". Célszerűbb volna, ha a helyére egy új műszaki jelzőrendszert (Sz-100) építenének fel, amely már bevált a Szovjetunióban és Csehszlovákiában is. Ezt indokolja a magyar-osztrák viszony normalizálása, a rendkívüli határsértések csökkenése. A javaslat szerint az építést gyorsan, a nyilvánosság kizárásával, nyilatkozatok mellőzésével kell elvégezni. Az összköltséget kerekítve 100 millió forintra becsülték. A probléma súlyát jelezte, hogy nagy vita után a Politikai Bizottság a döntést elhalasztotta, és felszólította Benkei András belügyminisztert, hogy „illetékes elvtársakkal egyeztetve" készítsen új javaslatot.99 Erről két hónappal később, május 11-én született határozat, amikor a Politikai Bizottság már csupán a nyugati határon megvalósítandó változtatásokat tárgyalta. A határozat kimondta, hogy a néphadsereg és a Belügyminisztérium egységei kísérletképpen 40-50 kilométeres, nem összefüggő szakaszon építsék ki az új rendszert.100 A kísérletet egy esztendő múltán nyilvánították programmá, amikor a befejezés időpontjául 1969 végét jelölték meg, azzal, hogy először a legveszélyesebb szakaszon kell a munkálatokkal végezni. A jelentés rögzítette, hogy már az első évben 300.000 aknát szedtek fel a kijelölt térségben.101 84 Külügyi Szemle
