Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 2. szám - MAGYAR-OSZTRÁK DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pritz Pál: A bécsi követség története a két világháború között
Fritz Pál Miklós nevét viselő rendszer jellege körül. Nem kevesen rút diktatúráról beszélnek, a másik térfélen pedig majdhogynem nyugati minták alapján működő parlamentáris rendszert láttatnak.) Az önálló magyar külügyi szolgálat megszületése 1918 őszén a magyar állam nem csupán azokkal a feladatokkal küszködött, amelyekkel minden forradalmi rendszernek szembe kell néznie - tehát hogy a turbulens viszonyok közepette is fenntartsa a társadalom életét -, ám feladatkörébe került az is, amire az Osztrák-Magyar Monarchia dualista keretei között értelemszerűen nem volt szükség. A honvédelemről, az önálló külügyi igazgatásról és a teljes állami pénzügyről volt szó. Az önálló magyar külügyi szolgálat megteremtésében is nagy segítséget jelenthetett azoknak a személyeknek az átvétele, akik addig a volt Monarchia közös hivatalaiban dolgoztak - akár a külügy, akár a pénzügy, akár a hadügy terén, esetleg a király személye körüli minisztériumban. A magyar közvélemény zöme azonban ezt a törekvést élénk kritikával fogadta, mert Habsburg-ellenes érzületükből adódóan az ilyen hivatalokból jöttek nemzeti érzületét lagymatagnak találta. Tudni kell, hogy a magyar köz- gondolkodásban hagyományosan a nemzeti függetlenségre összpontosító, ún. kuruc felfogás a népszerűbb, szemben az ún. labanc felfogással. Ez utóbbi is természetesen nemzeti, ám hívei úgy látták, a nemzeti érdeket szupranacionális keretben jobban lehet érvényesíteni. 1918 őszén (és a későbbiekben is) a kuruc felfogásúak azt kívánták, hogy elsősorban a hazai miniszteriális és vármegyei szolgálatból toborozzák a külügyi garnitúra tagjait. A forradalom irányítói azonban tisztában voltak azzal, hogy nem szabad ennek a nyomásnak engedni. És ezen a véleményen voltak később azok is, akik a forradalmak bukása után folytatták a külügyi szolgálat kiépítését. A téma megértéséhez vissza kell utalnunk a Monarchia (előző fejezetben részletesen taglalt) világára. Az Osztrák-Magyar Monarchia külügyi szolgálatában olyan arányban lehetett-kellett magyar állampolgárságú egyéneket alkalmazni, amilyen mértékben Magyarország az ún. kvótát fizette, vagyis vállalt részt a Monarchia közös költségeinek fedezésében. Ez ugyan egészében sem teljesült, és az idő múlásával a Lajtán túliak mind többen lettek. Konkrétan szólva: kezdetben a kvóta 30, idővel 36,4%-ot tett ki, míg 1897-ben az összlétszám 26%-a, 1917-ben pedig 32%-a volt magyar állampolgárságú. Ez az értékes szakemberállomány jött természetesen első helyen számításba, amikor a forradalmi kormányzat hozzáfogott az önálló magyar külügyi szolgálat kiépítéséhez. Ezért az önálló magyar külügyi igazgatásról 1918. december 13-án rendelkező V. néptörvény - amely az addigi nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a létrejövő szolgálatot külügyminisztériumra, diplomáciai képviseletekre és konzuli hivatalokra 58 Külügyi Szemle
