Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 1. szám - KÖNYVSZEMLE - Törökország a Közel-keleten. Egy regionális hatalom visszatérése? (Egeresi Zoltán)
Könyvekről be a „modell" értelmezését. Az amerikai diskurzusban Törökország már az 1990- es évek elejétől modellként jelent meg: akkor elsősorban a Szovjetuniótól frissen függetlenné váló közép-ázsiai országok demokratikus és Nyugat-barát orientációjának kialakításában. A diskurzusban 2011 felelevenítette ezt a demokráciaképet, amelyet akkor már Törökország is támogatott. Különösen annak a fényében, hogy az AKP nagy népszerűségre, de legalábbis megbecsülésre tett szert az iszlamista arab pártok soraiban, ahogy erre Saad Eddine Al-Othmani, a marokkói Igazság és Felemelkedés Pártjának vezetőjének képében példát is hoz a szerző. A politikai gyakorlatot szemlélve azonban árnyaltabb képet kapunk. Az AKP első ciklusának idején (2002-2007) erőteljesen képviselte a demokrácia fontosságát, majd a 2007-es választási győzelem után levette azt a napirendről, és az arab diktátorokkal való jó viszony kialakítása végett a modus vivendi megtalálására és a kapcsolatok elmélyítésére törekedett. Újabb változást 2011 hozott, amikor az „arab tavaszra" adott reakcióként Ankara pragmatikus okokból váltott, s maga is elkezdte támogatni a „török modellt". Rémi Bourgeot azt a kevésbé kutatott kérdést boncolgatja, hogy az elmúlt évek gazdasági fellendülése mennyire változtatta meg Törökország pozícióját a térségen belül. A külpolitikai nyitást vajon követheti-e gazdasági előretörés? A török gazdaság szerkezetének átalakulását elemezve arra jut, hogy bár jelentős előrelépések történtek, Törökország legnagyobb gazdasági partnere továbbra is az EU maradt, amely jóval nagyobb piacot jelent, mint az arab országok. Ráadásul az utóbbi években sem történt meg a szükséges szerkezetváltás a török gazdaságon belül, amely a régiós kereskedelemben sokkal versenyképesebbé tenné az országot. A regionális ügyeket áttekintő részben a felkért szerzők részletesen elemzik Törökország amerikai (Ömer Ta§pmar), szír (Ay§egül Sever), iraki (Julien Cécillon), iráni (Mahan Abedin), perzsa-öböli (Fatiha Dazi-Héni) és líbiai (Marc Semo) kapcsolatait. Mint említettük, szintén ebben a részben kapott helyet Mohammed El Oifi tanulmánya is. Az amerikai kapcsolatok leírásakor Ömer Ta§pinar rámutat, hogy noha a korábbi évtizedekben Ankara jellemzően Amerika-barát külpolitikát folytatott, a különböző kormányok alatt többször feszültté vált a köztük lévő kapcsolat. Ez megjelent a percepciók szintjén is: a Bush-kormányzat idején az USA megítélése negatívabb, Barack Obama megválasztása után viszont pozitívabb volt a török lakosság körében. A kapcsolatok ennek ellenére sokkal paradoxabbak: több kérdésben is (példaként Izraelt lehet elsőként említeni) szembekerült a két ország, azonban az arab tavasz kapcsán „leporolt" török modell koncepciója újra felértékeli Törökország szerepét az amerikai elemzők és döntéshozók szemében. A könyvnek (részben) aktualitást adó arab tavaszra részletesen kitérnek a szír és a líbiai kapcsolatokkal foglalkozó fejezetek. Bár a szerzők többsége reflektál az arab tavaszra, amely 2011-től új reagálásra késztette az arab diktatúrákkal többnyire baráti 184 Külügyi Szemle
