Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 1. szám - KÖNYVSZEMLE - Törökország a Közel-keleten. Egy regionális hatalom visszatérése? (Egeresi Zoltán)
Törökország a Közel-Keleten kapcsolatokat ápoló Törökországot (lásd Aszad és Erdogan szívélyes viszonyát), a folyamat lezárulatlansága miatt nem lehetett megfelelő időbeli távolságból elemezni azt. Ay§egül Sever a szír-török viszony alakulását az 1990-es évek végétől 2011 augusztusáig, több korszakra osztva (1998 előtt, 1998-2004, 2004-2011, 2011—) követi, s helyesen állapítja meg az azóta zajló tendenciát: Törökország a kezdeti támogatás után pragmatikusan hátat fordított a forradalomba süllyedő arab diktatúráknak, s a nép mellé „állt". Marc Semo a líbiai-török kapcsolatokat elemezve hasonló következtetésre jut: míg a megmozdulások kezdetekor a gazdasági érdekeltségek miatt Ankara kiállt Kaddáfi mellett, s később, amikor csatlakozott a repüléstilalmi zónához, akkor is felajánlotta a mediációját. 2011 augusztusától kezdve, amikor már tisztán lehetett látni az erőviszonyok változását és a rezsim bukását, a felkelők komoly támogatását helyezte kilátásba - remélve, hogy a török cégek megőrizhetik a 2011 előtti pozíciójukat a líbiai gazdaságban. Hasonló politikát láthatunk Fatiha Dazi-Héni interpretálásában a Törökország és a Perzsa-öböl országai közötti kapcsolatokban: az utóbbi tíz évben lendületesen bővülő gazdasági kooperáció és a relatíve jó viszony megőrzése miatt a 2011-es bahreini beavatkozás ellen Ankara nem emelte fel a szavát, sőt felajánlotta közvetítését Irán és az Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) között. Az iraki és az iráni kapcsolatokról szóló fejezetekben a szerzők szintén jól érzékeltetik a török külpolitika egyszerre látványos, mégis korlátozott lehetőségeit. A velük fenntartott viszonya tele van kettősséggel. Irak esetében Törökország szívélyes kapcsolatokat ápol a Kurd entitással, miközben az ország egyben tartásában érdekelt. Az Iránnal való együttműködésre nyitott Ankara igyekezetét (gazdasági kapcsolatok kiépítésére tett erőfeszitések az utóbbi években, részvétel a nukleáris tanácskozásokon) eddig nem koronázta siker, s Teherán továbbra is bizalmatlan maradt iránta. Noha a műben valóban sorra veszik a régiós kapcsolatokat, az olvasónak mégis hiányérzete támad: nem szerepelnek külön sem a palesztin-török, sem az izraeli-török kapcsolatokat részletesen tárgyaló fejezetek. Ez egy közel-keleti régiós áttekintés igényével bíró könyvben hiányosságnak mondható. Ezt indokolhatja ugyan, hogy az összefoglaló tanulmányok foglalkoznak a kérdéssel, mégis érdemes lett volna egy külön fejezetet szentelni a témakörnek, s részletesebben bemutatni a török-izraeli viszony megromlásának történetét, a 2008-as gázai konfliktustól a Mavi Marmara- incidensen át a ciprusi EEZ-vitáig, ezt kiegészítve a palesztinkérdésben játszott egyre aktívabb (ha nem is túl sikeres) török szerep bemutatásával. Ebből kifolyólag hiányzik az izraeli szemszög bemutatása is. Szintúgy nem sok szó esik Egyiptomról, amelynek jelentősége folyamatosan növekszik a régióban. Egy ilyen összefoglaló mű esetében hasznos lett volna, ha egy részletes irodalmi áttekintést is közölnek a fejezetek vagy a könyv végén, ami a tájékozódni kívánó olvasónak segítséget jelenthetett volna a további kutatások szempontjából. Ezt csak részben tudják enyhíteni a részletes lábjegyzetek. 2013. tavasz 185
