Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Dunay Pál: Egy lépés előre...Győri Szabó Róbert: a Magyar külpolitika története 1848-tól napjainkig
Egy lépés előre... Győri Szabó Róbert: A magyar külpolitika története Amikor a könyv bemutatja a magyar külpolitikát, természetesen nem menekülhet meg az elől, hogy állást foglaljon annak alapvető kérdéseiről. A szerző azonban mintha kerülné ezt, s értékeléséből eklektikus kép rajzolódik ki: némely esetekben a szerző mintha egy bizonyos irányba mutatna, máskor pedig mintha egy másikba. Adott esetben ez nem válik a könyv hátrányára, hiszen meglehet, az az oka, hogy bemutassa, mi szolgálja Magyarország hosszú távú érdekét. Márpedig az ország hosszú távú érdekeinek képviseletéhez szükséges bölcsek köve nem minden esetben van, és nem minden területen, ugyanannak a politikai irányzatnak a zsebében. A továbbiakban néhány téma köré csoportosítom a megjegyzéseimet, többnyire kiegészítve a szerző által leírtakat, kivételes esetekben pedig arra biztatva, hogy módosítsa, pontosítsa majd a megállapításait, amikor előkészíti a következő kiadást. Magyarország nyugati kapcsolatai szinte mindig szelektívek és egyes államoknak elsőbbséget adók voltak. Trianont követően ennek elsődleges oka az volt, hogy Magyar- ország a békeszerződés rendelkezéseinek felülvizsgálatára törekedett. A revízió igénye, majd pedig a revansizmus vezetett oda, hogy azok lettek az ország első számú partnerei, akik a revíziót támogathatták, azok viszont, akik a békerendezést kierőltették, nem. Akik pedig Magyarország kárára gyarapodtak, ellenfélnek számítottak. Sőt, miként a szerző helyesen idézi, Horthy Miklós már Trianon előtt azon a véleményen volt, hogy „fő ellenségünk a román..., mert territoriális aspirációinak túltengése leginkább veszélyezteti Magyarország létfeltételeit" (84. o.). Amikor a kormányzó szerepét megítéljük, talán szerencsésebb, ha abból indulunk ki, amit tett és mondott, s jóval kevésbé abból, ahogyan saját magát értékelte. Az emlékiratok sokszor a szerző szerepének megszépítésére alkalmasak.2 Győri Szabó Róbert helyesen jegyzi meg: Magyarország revíziós céljainak elérése a II. világháború során, a Hitlernek tulajdonítható területi nyereségek miatt, „csapdahelyzethez, a mozgástér teljes beszűküléséhez vezetett" (116. o.). Ez esetben azt is megemlíthette volna a szerző, hogy a magyar katonai és politikai elitnek a fasiszta Németország iránti lojalitása mély gyökerekkel rendelkezett, sokan csodálták a német birodalmat, közülük többen (Sztójay Dömétől Werth Henrikig) hosszabb időt is töltöttek ott, s az elit által elsődlegesen beszélt idegen nyelv is a német volt.3 Summa summarum, Magyarország sorsát és külpolitikai irányultságát a revízió elsőbbsége pecsételte meg, tekintet nélkül arra, hogy igazságosnak vagy igazságtalannak és az ország szempontjából - szubjektív értelemben - tragikusnak tekintjük-e az alapjául szolgáló békerendezést. A hidegháború időszakát feldolgozó részből kiemelendő, hogy a szerző jól világítja meg azt a kettősséget, amely a magyar külpolitikát jellemezte 1956 után (vagy inkább talán a hatvanas évek közepétől). Nevezetesen az, hogy „Magyarország gazdasági, külgazdasági, kulturális téren a blokkban a legmesszebb távolodott a szovjet modelltől, cserébe a külpolitika terén a Szovjetunió hű követője maradt" (283. o.). Ez a kettősség jóval általánosabb értelemben is fontos, mint a high politics - low politics közötti különbségtétel, hiszen Magyarország ebben az időszakban éppen azzal tűnt ki, hogy 2012. tél 227
