Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Dunay Pál: Egy lépés előre...Győri Szabó Róbert: a Magyar külpolitika története 1848-tól napjainkig
Könyvszemle a szuverenitás magvához közelebb eső területeken (külpolitika, honvédelem, állambiztonság) volt megbízható partner, s adta föl függetlenségét. Cserébe azért, hogy egy amúgy alacsony hatékonyságú gazdasági szerkezet fenntartásával elért viszonylagos jóléttel vásárolja meg a társadalom lojalitását. A szerző tesz néhány érdekes megjegyzést a Varsói Szerződésre vonatkozóan. Egyebek mellett fölveti a kérdést: „Miért nem hozta létre a Szovjetunió korábban, közvetlenül a NATO 1949-es létrejötte után saját blokkjának védelmi szervezetét?" Megítélése szerint „Sztálin centralizált, kézi vezérlésű irányítási módszerével nem fért össze a multilaterális döntéshozatali rendszer" (213. o.). Ennek is lehetett némi szerepe, bár katonai szövetségek nem mindig működnek a belső demokrácia jegyében, azokat gyakran a nagyobb szövetségesek uralják. A Varsói Szerződés őstörténetével foglalkozó kutatók többsége azonban - többek között Sztálin nyilatkozataiból - arra következtet, hogy Sztálin mint klasszikus hatalmi realista, lenézte a második világháborúban elfoglalt államokat, semmibe vette katonai képességeiket, s csak mint ütközőzónára, a szovjet csapatok telepítési helyére tekintett rájuk. Ugyancsak fontos a szerzőnek az a kijelentése, miszerint „1989 őszétől Magyarország már csak formailag a szovjet blokk tagja" (344. o.). Ez a helytálló megjegyzés azonban újra megnyithatná a vitát arról, mikor is volt a rendszervált(oz/tat)ás. Elhúzódó folyamatról volt-e szó, amit az 1990. március 25-i és április 8-i választás csak betetőzött, s amelynek - egyebek mellett - az képezte az alapját, hogy a kormány, mint azt a szerző a Németh-kormányról helyesen megjegyzi, „nemzeti érdekeket képviselő külpolitikát folytatott" (337. o.), vagy a rendszervált(oz/ tatjás magával ezzel a demokratikus mérföldkővel azonosítható. Ugyancsak érdekes a szerzőnek az a megjegyzése, miszerint Kádár János a kubai rakétaválságot követően kifogásolta, hogy a Szovjetunió nem konzultált a szövetségeseivel (273. o.). Még ha ez a bírálat kivételes is volt, fölvetődik a kérdés: volt-e Magyar- országnak külpolitikája a hidegháború idején, vagy ahhoz a dogmához kényszerülünk csatlakozni, amely szerint Magyarország nem rendelkezett szuverenitással. Közvetve ugyanez a kérdés merül föl akkor is, amikor Győri Szabó Róbert Magyarországnak a helsinki folyamat kezdeteiben játszott szerepéről ír (312-313. o.). A helytálló megállapítások talán azzal egészíthetők ki, hogy az egész helsinki folyamat kiemelkedően fontos volt Magyarország multilaterális diplomáciájának kifejlődésében. Az EBEE keretében ugyanis - különös tekintettel az utótalálkozók tematikai összetettségére - olyanok tanultak bele a nemzeti érdek multilaterális képviseletébe, akik utóbb a rendszervált(oz/ tatjást követően még jó ideig a magyar diplomácia élvonalába tartoztak. A szerző több helyen megjegyzi, hogyan látta Kádár János a partnereit, a többi szocialista ország első számú politikai vezetőjét (292-294. o.). Meglehet, volt oka arra, hogy némelyikükről - akár intellektusukat, akár nagyzolási hóbortjaikat illetően - kritikusan nyilatkozzon. Mindazonáltal, ez nem igazán képezi a könyv tárgyát, leszámítva talán azt, hogy személyes fenntartásai miatt 1977-et követően soha többé nem találkozott kétoldalú keretben Nicolae Ceau§escuval. Ugyanennyire érdekes lehetne viszont, 228 Külügyi Szemle
