Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 4. szám - ÚJ KIHÍVÁSOK A MAGYAR KÜLPOLITIKÁBAN - Hettyey András: Az Európai Unió bizalmi válsága, különös tekintettel a bővítéspolitikára
Hettyey András A közvélemény szerepe Paradox módon, a közvéleménynek az európai integráció folyamata során sokáig nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. A befolyásos integrációs elméletek, mint a neofunkcionalizmus vagy a föderalizmus, elsősorban a döntéseket meghozó politikai elitekre koncentráltak,21 és jóformán teljesen figyelmen kívül hagyták a közvéleményt mint politikaformáló tényezőt.22Az integráció és a közvélemény kölcsönhatásának vizsgálatára az elsők között vállalkozott Leon N. Lindberg és Stuart A. Scheingold, akik egy, az 1970-es évek elején széles körben ismertté vált elméleti keretet hoztak létre.23 Ez volt az ún. „permissive consensus" modell, amit magyarra „megengedő egyetértésnek" fordíthatnánk. A modell arra alapult, hogy az 1950-es és 60-as években a polgárok általában csekély érdeklődéssel és/vagy pozitív hozzáállással viszonyultak az európai integráció folyamatához, aminek köszönhetően az annak pártolói gyakorlatilag szabad kezet kaptak. A lakosság szerény érdeklődése többek között azzal volt magyarázható, hogy a gazdasági fellendülés és fejlődés időszakában keveseket foglalkoztatott igazán az európai integráció előrehaladása.24 A szerzők azonban már akkor figyelmeztettek arra, hogy ez a megengedő magatartás egyáltalán nem biztos, hogy mindig megmarad. Pontosan ez következett be az 1990-es években. Míg az Egységes európai okmány 1986-os elfogadását még messzemenően támogatta a közvélemény, ez már az 1993-as maastrichti szerződésről és a mögötte álló integrációs szándékokról már nem volt elmondható.25 Emlékezetes, hogy a dán lakosság 1992 júniusában elutasította a szerződés ratifikálását, és szeptemberben Franciaországban is csak épphogy győzött az igennel szavazók tábora. Azóta több alkalommal is előfordult, hogy nemmel szavazott az Európai Unió egyik vagy másik tagországa a különböző referendumok során. Elég csak a franciák és a hollandok 2005-ös népszavazását említeni, amikor ezen országok állampolgárai megtorpedózták az Európai Unió tervezett alkotmányát, vagy a lisszaboni szerződés 2008-as elutasítására az írországi népszavazáson. Ezekre az új fejleményekre az integrációt magyarázó elméleteknek is reagálniuk kellett, hiszen egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a megengedő egyetértés gondtalan évei elmúltak. Az utóbbi években mindinkább növekvő bizalomvesztést lehet tapasztalni a politikai elit és a közvélemény között, ami ahhoz vezetett, hogy - a posztfunkcionalis- ták szerint - a permissive consensus modellt felváltotta a „constraining dissensus" (vagyis a „korlátozó egyet nem értés").26 Ez utóbbi kifejezés Liesbet Hooghe és Gary Marks nevéhez kötődik. A posztfunkcionalisták kiemelik, hogy - az elitek korábban megkérdőjelezhetetlen szerepével szemben - a közvéleményt az eddigieknél jobban figyelembe kell venni az uniós döntéshozatal során.27 Ez konkrétan azt jelenti, hogy a politikusok szándékait és érdekeit egyre erősebben korlátozza a mind kritikusabbá és artikulálttá váló európai közvélemény. 170 Külügyi Szemle
