Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 4. szám - TÖRTÉNELMI VISSZATEKINTÉS - Pritz Pál: 20. századi szomszédaink - némi történeti visszapillantással
20. századi szomszédaink bakák elemi indulattal áramlottak haza. Messze nem azért, hogy a magyar birodalom határain sorakozzanak fel újabb csatákra. Sokkal inkább azért, hogy elbitangolt életüket tegyék rendbe. Tehát a manapság ismét oly virulens tévképzetekkel szemben lássuk világosan: akkor nem tudták, nem is akarták tudni, hogy hazajövetelükkel a Szent Ist- ván-i birodalom bukásának, sírba szállásának folyamatát erősítették. Miért is tudtak volna ők minderről? Amit ők tudtak, az az volt, hogy elég volt. Elég volt a szenvedésből, elég volt a fagyoskodásból, a didergető, tetű- és poloskavadász éjszakák szörnyűségéből, amikor heteken, hónapokon keresztül nem történt semmi, de bármikor megtörténhetett, hogy elkezdenek a géppuskák kelepelni, megkezdődhet az elviselhetetlen ágyúdörgés, a létért való utolsó erőfeszítéses küzdelem. Haza akartak jönni. Az asszonyhoz, a gyerekekhez, a családhoz. No, és néhány kérdést feltenni. Jegyzőnek, gazdatisztnek. Hogy is volt akkor? Mindez - ha az egyéni tudatban nem is, ám a társadalmi közgondolkodás szintjén bizonyosan - már 1919 őszétől a felejtés mély homályába hullt. És azóta sokan csak azt tudják hajtogatni, hogy az - úgymond - szerencsétlen polgári demokratikus forradalom, s élén a még szerencsétlenebb, „ügyefogyott" Károlyi Mihállyal, eltékozolta a magyar jövőt. Hagyta ezt a semmivel nem mérhetően szép és gazdag országot a sírba szállni. 1945-ig ez volt a nóta. Az újabb világégésbe ismét a németek oldalán keveredtünk bele. Ennek folyományaképpen ismét elkerülhetetlenül nagyot veszítettünk. A trianonihoz mérhetőt már lehetetlenség lett volna elszenvedni, de éppen elég nagyot lehetett ahhoz, hogy az új Magyarország elitje ne tudjon mit kezdeni a nyakába szakadt tragikus örökséggel. Először teljesen reménytelen küzdelmet folytatott azért, hogy legalább román vonatkozásban legyen valami korrekciója a trianoni határnak. Ismét a kívánság- gondolkodásba kapaszkodtak, s nem látták meg, hogy csupán annak csapdájában vergődnek. Azt a semmit sem érő logikát hajtogatták, hogy a románok sokkal sárosabbak voltak a németek melletti szerepvállalásban. Holott akkor is lehetett volna tudni, hogy a történelem menetét nem az efféle szempontok formálják. Sokkal inkább az volt az alapvető, hogy a Hitler oldalán háborút vesztett országot nem a britek, hanem a Vörös Hadsereg foglalta el. Ebből a tényből - s nemkülönben az 1943. novemberi teheráni csúcstalálkozóból következően - az ország tartósan Moszkva hegemóniája alá került. A hegemón helyzet azt jelentette, hogy az amerikai-angol behatolásnak semmi esélye nem lehetett. Ezt ellenben itthon a szokásos csodavárás jegyében képtelenek voltak tudomásul venni. Sztálin mereven ragaszkodott ahhoz, hogy Bukarest ismét mondjon le Besszarábi- áról; s hogy Moszkvának a románokhoz fűződő viszonya mégis elviselhető legyen, a trianoni határok visszaállítása természetesen erős kompenzációt jelentett. A védtelen erdélyi magyarságot a bosszúért lihegő román nacionalizmus további baltás gyilkosságaitól (nem csekély vérfürdő nyomán) szovjet katonai közigazgatás bevezetése 2012. tél 129
