Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 1. szám - AZ "ARAB TAVASZ" GEOPOLITIKÁJA - Rostoványi Zsolt: Az "arab tavasz" hatása a Közel-Kelet geopolitikai térképének újrarendeződésére
Rostoványi Zsolt Az előzmények A hidegháború vége komoly konzekvenciákkal járt a „közel-keleti rend" alakulására. A térségnek a Szovjetunióval és a keleti tömb országaival szövetséges politikai vezetései elveszítették „hátországukat" ugyanakkor az Egyesült Államok „egyeduralkodó", hegemón pozícióra tett szert a Közel-Keleten. Ez utóbbit megerősítette az 1990-91-es öbölháború, hiszen nemcsak a nyugati államok, hanem az iszlám/arab világ országainak jelentős része is támogatta az Egyesült Államok vezette koalíciót az Irak által lerohant Kuvait szuverenitásának helyreállításában. A térség politikai vezetéseinek többsége az Egyesült Államokat együttműködési szándékáról biztosította, néhány ország - Líbia, Irán, Irak - azonban erre nem volt hajlandó. Ezekkel az országokkal szemben az USA kemény intézkedéseket foganatosított, Irakkal és Iránnal szemben hivatalosan is meghirdette a kettős feltartóztatás politikáját. Ekkor még fontos szempontnak bizonyult a regionális erőegyensúly fenntartása, mégpedig az 1979-es iszlám forradalom óta az egyik első számú térségbeli ellenségnek számító Irán növekvő befolyását ellensúlyozni képes Irak politikai vezetésének a helyén hagyása révén. Az öbölháború ismét felszínre hozta az arab világ sok évtizedes, mély megosztottságát. Malcolm Kerr az 1952-es egyiptomi forradalom győzelmének, majd az arab na- cionalizmus/szocializmus domináns ideológiává válásának időszakára teszi az „arab hidegháború", az arab országok közötti politikai - nem ritkán fegyveres - konfliktusok sorának kezdetét.3 Az arab világot terhelő megosztottságok, érdekellentétek, rivalizálások mindig is megakadályozták az egységes fellépést, az „arab ügy" megfelelő képviseletét, a teoretikai szinten sok arab ország által vallott „arab egység" megteremtésére irányuló gyakorlati lépéseket. Az 1967-es katonai vereség következményei ismét felerősítették az arabközi ellentéteket, ráadásul véget vetettek az arab nacionalizmus korábbi egyeduralkodó szerepének, lehetőséget teremtve az addig perifériára szorult politikai iszlám (iszlamizmus) térnyerésének. Paradox módon, egy Nyugatról „importált" intézmény, a (nemzetállam megerősödése, majd a függetlenség elnyerése ugyancsak az egységes arab fellépést gyengítette, miután az államhatalom megerősödésével a politikai vezetések az arab egység kérdései helyett mindig is országaik specifikus érdekeit helyezték előtérbe. A kétezres évek elejére egyértelművé vált, hogy a közel-keleti erőviszony-változások „első számú nyertese" a közel-keleti régió vezető katonai nagyhatalmává vált, új, stratégiai jelentőségű pozíciók sorára, egyúttal szinte korlátlan befolyásra szert tett Egyesült Államok, legnagyobb vesztesei pedig a régió arab országai lettek. Utóbbiak kezdeményező-, illetve a régióban lejátszódó eseményeket befolyásoló képessége radikálisan lecsökkent. A korábbi regionális középhatalom, Irak ezt a pozícióját teljesen elveszítette; az arab világ legnépesebb, hagyományosan meghatározó szerepet játszó országa, 46 Külügyi Szemle
