Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 1. szám - AZ "ARAB TAVASZ" GEOPOLITIKÁJA - Rostoványi Zsolt: Az "arab tavasz" hatása a Közel-Kelet geopolitikai térképének újrarendeződésére
Az „arab tavasz" hatása Egyiptom háttérbe szorult; Szíria pozíciói - különösen a Haríri-gyilkosságot követően rákényszerített libanoni csapatkivonás nyomán - erősen meggyengültek. Jószerivel csupán Szaúd-Arábia maradt az egyedüli, regionális pozícióit többé-kevésbé megtartani képes középhatalom. Maga az „arab egység", az egységes arab világ azonban teljes mértékben megszűnt bármiféle gyakorlati relevanciával rendelkező kategória lenni. Mindehhez nagymértékben hozzájárultak a 21. század első éveinek történelmi horderejű, nemcsak a regionális, hanem a globális folyamatokat is befolyásoló eseményei, így a 2001. szeptember 11-ei terrorakció, az USA hivatalosan deklarált terror elleni háborúja, az afganisztáni tálib rezsim megdöntése, majd a 2003 márciusában Irak ellen indított amerikai invázió. Mindezek legnyilvánvalóbb, a régió erőviszonyait jelentősen megváltoztató, máig ható következménye az évtizedeken át tartó iraki-iráni erőegyensúly felborulása és Irán stratégiai pozícióinak rendkívüli felértékelődése volt. Ez a síita iszlám reaktivizálódásával együtt egyfajta „síita félhold" kialakulásához,4 s az Irán vezette síita és a Szaúd-Arábia által vezetett szunnita blokk közötti geopolitikai törésvonal mélyüléséhez vezetett. „Egy Irán vezette új rend van kialakulóban a Közel-Keleten, amelyet esetenként »síita félholdnak« is neveznek."5 A 21. század első éveinek eseményei nyomán sokan vélték úgy, hogy egy „új arab/ közel-keleti hidegháború" időszaka köszöntött be, amelyben két, markánsan megkülönböztethető pólus áll egymással szemben. Egyik oldalon az Egyesült Államok szövetségesei, a „mérsékeltek" - mindenekelőtt Szaúd-Arábia, Egyiptom és Jordánia (félig- meddig ide sorolva Izraelt is) -, a másikon pedig az „ellenállási (mukávama) blokk" a „radikálisok", tulajdonképpen a „síita félhold" - vagyis Irán, Szíria, a Hezbollah és a (szunnita) Hamász -, a 2003-as invázió után kiegészülve a síita dominanciájú Irakkal. E két tábor konfrontálódik egymással mind politikai-diplomáciai síkon, mind a médiában, mind pedig a különböző közel-keleti színtereken (Irakban, Libanonban vagy palesztin területeken) zajló, konkrét fegyveres összecsapásokban. A 21. század első évtizedének figyelemre méltó vonása az lett, hogy az arab országok regionális pozícióinak gyengülésével egyidejűleg három nem arab ország vette át a Közel-Keleten a regionális közép-, sőt nagyhatalmi szerepet: Izrael, Irán és - az Európai Unió felől mind inkább a Közel-Kelet felé forduló - Törökország. A fenti változások úgy is leírhatók, hogy a Közel-Kelet súlypontja eltolódott az „arab centrum" (Egyiptom és a termékeny félhold) felől a „nem arab periféria" (Irán és Törökország) felé,6 avagy másképpen fogalmazva: a 21. századi közel-keleti regionális politika „posztarab" jellegűvé vált.7 Ez a súlyponteltolódás sokkal nagyobb időtávot fog át, mint a kétezres évek, hiszen már az 1967-es arab-izraeli háborúban elszenvedett arab vereséggel megkezdődött, az iráni iszlám forradalom 1979-es győzelmével folytatódott, majd a kilencvenes években kezdett igazán kikristályosodni, s a 2001-es afganisztáni és a 2003-as iraki invázióval vált igazán valósággá. Ez a két utóbbi háború nagymértékben megnövelte 2012. tavasz 47
