Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 1. szám - AZ "ARAB TAVASZ" ÉRTELMEZÉSI KERETEI - Tüske László: Az alattvaló és az állampolgár - Szempontok az "arab tavasz" egyiptomi fejleményeinek értelmezéséhez
Az alattvaló és az állampolgár láthatatlan tér, amely a tradicionális társadalmak viszonyai között magától értetődő módon működik, s amely a felemás vagy késleltetett modernizálódás mellett meg tudja őrizni és fenn tudja tartani a hatékonyságát. Sajátossága, hogy a lakosság alattvalóként viszonyul az uralkodó családhoz, a diktátorhoz vagy a katonai junta vezetőjéhez, aki pedig a maga részéről a „jó pásztor" ideáját testesíti meg. A formációnak bizonyos értelemben szakrális jellege van, amit a vezető karizmájával igazolnak.2 A karizma - éppen a társadalom archaikus politikai kultúrájából következően - jelentős szerepet játszik a vezető legitimációjában. Származhat a vallásos hagyományból - mint például a marokkói király esetében, aki felmenőit a próféta családjáig vezeti vissza, és amír al- muminínnek,3 az igazhívők fejedelmének nevezteti magát -, de a vezető saját tevékenységéből is. Ezzel együtt, a politikai uralom elfogadtatásának elengedhetetlen feltétele, hogy a vezető tetteiből ki lehessen mutatni olyan „hősi" cselekedetet, amely a közösség sorsát alapvetően befolyásolta. Ilyen volt például a marokkói király kitartása országa függetlensége érdekében, a Szuezi-csatorna államosítása Gamál Abdel Nasszer esetében, vagy Anvar Szadat 1973. októberi háborúja Izrael ellen. Ezt a karizmatikus legitimációs erőt rendszerint a vezető személye köré épített látványos, eleven kultusz tartja ébren a lakosságban, a személyéhez, tetteihez kapcsolódó ünnepek pedig lehetőséget adnak arra, hogy a tömegek átéljék e cselekedetek nagyszerűségét, az azokat végrehajtó ember rendkívüliségét, valódi karizmatikus sajátosságait. A vizsgált észak-afrikai arab társadalmak a huszadik század során jogi értelemben véve - és persze magától értetődő módon - radikálisan ketté vannak osztva. Az egyik oldalon állnak az uralmat birtokló királyi családok vagy puccsal hatalomra került katonák, az őket kiszolgáló bürokraták és felső szintű vallástudósok, általában a „felül levők": akik a közjó egyedüli letéteményesei, s - az adott ország adottságai szerint - a közakarat kizárólagos képviselői. A másik oldalon állnak az uraltak: az ország lakossága, a nép, amelyet minden nyilvános szerepből, feladatból és rangból kizártak, miközben minduntalan rá hivatkoznak. Ebben az archaikus struktúrában a politikai nyilvánosság nem a versengő magánérdekek küzdése és általánosodása, hanem a politikai akarat egyszerű kinyilvánítása, illetve reprezentálása. Miután az eleve hatalommal rendelkező (előbb vagy utóbb karizmatikussá emelt) személy (és mögötte a család, illetve a klientúra) uralomra kerül, nyilvános politikai tevékenysége kimerül abban, hogy megmutatkozik a köznek, nyilvánossá teszi önmagát és a hatalmát, illetve jogosultságának mértékét, hiszen a szűk hatalmi körben (a reális politikai térben) kialakított döntések nem tartoznak, nem tartozhatnak a közre. Az ünnepek alkalmat jelentenek a reprezentációra; a beszédek általános tartalma mesz- sze fölötte van a mindennapi kérdéseknek, és kimerül az öndicsőítés puszta aktusában. A reprezentatív nyilvánosság jellegzetességei nyomon követhetők az arab társadalmak működésében, s azt tapasztalhatjuk, hogy ez a reprezentáció az országok többségében személyes: a politikai értelemben megnyilatkozó személy önmagát képviseli, aki 2012. tavasz 23
