Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 1. szám - AZ "ARAB TAVASZ" ÉRTELMEZÉSI KERETEI - Tüske László: Az alattvaló és az állampolgár - Szempontok az "arab tavasz" egyiptomi fejleményeinek értelmezéséhez
Tüske László és klientúra kapcsolatokat, hogy az iszlám és a nyugati politikaelmélet központi fogalmainak újraértelmezésével alapítsák meg államukat.1 így az arab tavasz történéseit, a hozzá vezető több évtizedes utat, jelszavaiban megfogalmazódó ideáit, az átalakulásban részt vevők szerveződéseit stb. a legáltalánosabban, az európai történelemből ismert modern polgárosodás keretében, annak egyik történelmi változataként értelmezem. Olyan folyamatnak, amelynek minden mozzanatát valamilyen módon az új, kidolgozandó alkotmány létrehozásaként, annak egy rövid küzdelmes szakaszba sűrűsödő előtörténeteként, az egyiptomi társadalom prepolitikai megállapodását újrafogalmazó feltételeként kell vizsgálni. A következőkben előbb az arab országok politikai berendezkedésének általános sajátosságait vizsgálom, majd a 2011-2012-es egyiptomi politikai küzdelmek meghatározó szereplőit mutatom be, s végül a fejlemények történelmi összefüggéseit értelmezem. A huszadik századi arab országok politikai berendezkedéséről Ismert, hogy az arab államokban - függetlenül attól, hogy köztársaság, emirátus vagy királyság az aktuális államforma - autokratikus politikai berendezkedés alakult ki a huszadik század során. Ez a berendezkedés a függetlenség elnyerése, a gyarmati sorból való felszabadulás vagy a sokszor egymást követő katonai puccsok után vette fel jellegzetes alakját, és az archaikus politikai kultúra és a nyugati modern állam intézményrendszerének sajátos egyesítésével jött létre. Egyik fontos sajátossága az, hogy a politikai tér a hatalomgyakorlás szempontjából két, egymástól elkülönülő részre válik szét. Az egyiket nevezzük a reális politikai térnek, a másikat a virtuális politikai térnek. Történetileg ez a kettősség a Török Birodalom utolsó évszázadában alakult ki, és a birodalmi nyers hatalomgyakorlás „hazai", illetve az állami intézményrendszer „importált" formájának szervetlen egymásmellettiségét jelenti. Az arab országokban a huszonegyedik század elején a reális politikai tér az autokratikus hatalomcentralizáció tere, ez biztosítja az uralkodó család, a diktátor vagy a katonai junta uralmát. A reális politikai térnek archaikus szervezeti formája van, amelyben a vérségi (család, klán, törzs stb.) kapcsolatok mellett jelentős szerepe van a tradicionális klientúra szerveződésének. A hatalomcentralizáció érdekében a legkülönfélébb archaikus eszközöket is felhasználják - mint a szakrális jellegű hűségeskü (,bajaa, ill. mubájaa), a túsztartás vagy az érdekházasság. Ez az uralmi politikacsinálás tere, itt születnek meg a gazdaság, a társadalom és a kultúra ellenőrzését és irányítását biztosító döntések, itt szerveződnek a szövetségek, és a kegyvesztetteket innen viszik el. Ez az autokratikus berendezkedés centruma, működése kívülről ellenőrizhetetlen és átláthatatlan; jól kiépített apparátusaival kézben tartja az egész társadalom működését, és mindent megtesz a totális ellenőrzés kialakításáért és fenntartásáért. Valójában persze 22 Külügyi Szemle
