Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - DIPLOMÁCIA- ÉS KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Békés Csaba: Magyar külpolitika a bipoláris világban, 1945-1991
Békés Csaba A magyar külpolitikában tehát 1956 januárja és októbere között, a korabeli szovjet politikával teljes egyetértésben, illetve annak intencióit követve, megindult egy radikális nyitási, átértékelési folyamat - mind a blokkon belül, mind pedig a Nyugat, illetve a harmadik világ irányába -, amely lényegében a hatvanas évek elejétől folytatott magyar külpolitika elveit fogalmazta meg, és valójában később annak alapját képezte. Ez az új megközelítés jelent meg az 1956 tavaszán megfogalmazott általános külpolitikai irányelvekben51 és az egyes országokra vonatkozóan kidolgozott, részletes relációs tervekben. A Külügyminisztérium szerepének felértékelődését, illetve a külpolitikai orientáció terén tervezett részleges korrekció szándékát jelezte, hogy Rákosi leváltása után kormányzati szinten ezen a területen történt a legfontosabb személyi változás: 1956 augusztusában a munkáskáder „végzettségű", leginkább feltétlen szovjetbarátságáról ismert Boldoczki Jánost a londoni követség korábbi vezetője, Horváth Imre váltotta fel a külügyek élén. Ugyanekkor indult a külföldi média informálására a kétheti rendszerességgel jelentkező külügyminisztériumi sajtótájékoztatók sorozata is, az augusztusi követi konferencia pedig a magyar külképviseletek vezetőinek első valódi orientációs és konzultációs fóruma volt, ahol alapos és részletes eligazítást kaptak az új külpolitikai irányvonal érvényesítésével kapcsolatban.52 Ezt a kezdetben lassú, majd egyre határozottabb ütemben kibontakozó evolúciós folyamatot azonban hamarosan társadalmi robbanás szakította félbe, radikálisan új kihívásokat teremtve a magyar külpolitika számára is. Az 1956-os forradalom: két szovjet intervenció, a Mikojan-doktrína és a csapatkivonás mítosza Az 1956 októberében kirobbant magyar forradalom sorsát alapvetően két szovjet katonai beavatkozás - az október 24-i, illetve a november 4-i intervenció - határozta meg. A magyar társadalom szempontjából a két esemény alapvetően csak a felkelők ellen bevetett fegyveres erő nagyságrendjében és harcmodorában különbözött; a szovjet döntéshozatali mechanizmus vizsgálata szempontjából azonban két, drasztikusan eltérő esetről van szó: az október 23-án Moszkvában meghozott döntés ugyanis nem az egyetlen lehetséges megoldás volt, a november 4-i intervencióra viszont a korábbi hibás döntés szükségszerű és elkerülhetetlen következményeként került sor. Az 1956. október 19-én kirobbant lengyelországi politikai válság megoldásával elfoglalt szovjet vezetés, a korábbi feltételezésekkel ellentétben, kezdetben kifejezetten vonakodott attól, hogy Gerő Ernő kérésére engedélyezze a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok bevetését az október 23-i budapesti tüntetés szétverésére. Az est folyamán megismételt segélykérés, s mindenekelőtt a helyzetet rendkívül súlyosnak ítélő Andropov nagykövet nyomására azonban végül is a beavatkozás elrendelése mellett döntöttek.53 108 Külügyi Szemle
