Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - DIPLOMÁCIA- ÉS KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Békés Csaba: Magyar külpolitika a bipoláris világban, 1945-1991
Magyar külpolitika a bipoláris világban Az SZKP Elnöksége október 23-án késő este tárgyalta meg a kérdést. A magyarországi helyzetet a szovjet vezetés a varsóinál sokkal súlyosabbnak értékelte. A fegyveres konfliktus kialakulása ellenére - amely ráadásul ekkor még igen korlátozott méretű volt -, lett volna lehetőség a lengyel forgatókönyv alkalmazására. Mikojan, a vezetés egyik tekintélyes és a magyarországi helyzetet a legjobban ismerő tagja ezt az alternatívát rendkívül világosan fel is vázolta: „Nagy [Imre] nélkül nem lehet úrrá lenni a mozgalmon, így nekünk is olcsóbb. [...] Mit veszíthetünk? Végezzék el a rendcsinálást maguk a magyarok. Ha bevonulnak csapataink, elrontjuk magunknak a dolgot. Próbálkozzunk politikai lépésekkel, és csak azután vonultassuk be csapatainkat."54 Egy adott kommunista országban bekövetkező, súlyos politikai válság helyi erőkkel, szovjet katonai beavatkozás nélkül történő megoldását így nevezhetjük Mikojan- doktrínának.55 Később a szovjet vezetés valójában ösztönösen ezt a módszert igyekezett alkalmazni hosszú ideig: az 1968-as csehszlovákiai válság során éppúgy, mint 1979- ben, Afganisztánban. A doktrína sikeres alkalmazására végül a szükségállapot 1981. decemberi, lengyelországi bevezetése kapcsán került sor. Mikojan javaslata tehát az adott helyzetben az egyetlen racionális alternatívát jelentette, az SZKP Elnökségében mégis egyedül maradt véleményével. A szovjet vezetés tehát, amely 1953 után alapvetően pragmatikusan viszonyult a világpolitikát érintő fő kérdésekhez, s amely a lengyel válság megoldása során az utolsó pillanatban még le tudott mondani a hidegháborús reflexek meghatározta, alapvetően ideológiai- emocionális-indulati alapon végrehajtandó fegyveres beavatkozásról, ugyanezt az önkorlátozó, kiváró taktikát Magyarország esetében már nem tudta alkalmazni. Ezzel Hruscsov és társai a saját szempontjukból is a lehető legrosszabb politikai döntést hozták, amellyel éppen egy olyan folyamatot indítottak el - a hidegháború történetének egyetlen szovjetellenes szabadságharcát56 amelynek következményeitől pont a fegyveres fellépés révén szerették volna magukat megkímélni. A gyorsan végrehajtott szovjet beavatkozás ugyanis olyan mértékben radikalizálta a tömegeket, és a forradalmi követelések olyan irracionális eszkalációjához vezetett, hogy ezt követően valójában néhány nap alatt megszűnt a Moszkva számára még elfogadható politikai megoldás lehetősége. A magyar forradalommal kapcsolatban mindmáig számos mítosz, legenda él a köztudatban, amelyeket többnyire a tények ismeretének hiánya táplál. Ezért külön figyelmet érdemel az az új keletű teória, amely szerint 1956. október 30-án a szovjet vezetés kész volt Magyarország feladására - ez a „szenzációs" tétel ugyanis éppen a magyar felkeléssel kapcsolatos szovjet politika általános újraértékelése keretében, a kilencvenes évek derekán nyilvánosságra került, ún. Malin-feljegyzések57 vizsgálata során fogalmazódott meg. Az SZKP Elnökségének a magyarországi válsággal kapcsolatos megbeszéléseiről készült nem hivatalos, sokszor töredékes, ám így is rendkívül informatív feljegyzések ugyanis első ízben engednek bepillantást a moszkvai legfelső vezetés vitáiba, amelyek 2011. tél 109
