Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - DIPLOMÁCIA- ÉS KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Békés Csaba: Magyar külpolitika a bipoláris világban, 1945-1991
Békés Csaba gesztusa: a magyar kormány képviselőit (s személyesen a párt új vezetőjét, Gerő Ernőt) meghívták a novemberben esedékes elnökválasztás megfigyelésére. A szovjet diplomácia - a nyugati irányú aktivitás fenntartása mellett - ekkortól kezdett különös figyelmet szentelni a semleges országoknak is.43 A differenciált megközelítés jegyében Magyarország a szomszédos Ausztriát „kapta" feladatul. A moszkvai elképzelés az volt, hogy a függetlenségüket éppen csak visszanyert osztrákok - megfelelő külső hatásra és persze kellő gazdasági előnyökért cserébe - végül a semlegességnek ne a nyugati, hanem a keleti, azaz a finn modell szerinti változatát válasszák. A magyar-osztrák kapcsolatok ennek megfelelően már 1955 tavaszától ígéretesen fejlődtek. Ennek illusztrálására talán elegendő megemlíteni, hogy 1956 nyarán Julius Raab osztrák kancellár budapesti meghívása volt napirenden.44 Még nagyobb jelentősége volt annak a maga idejében jól ismert, ám mára jobbára elfeledett ténynek, hogy 1956 tavaszán, a jószomszédi viszony kialakítása érdekében, a magyar-osztrák határon megkezdték és szeptemberre be is fejezték az aknazár, vagyis a „vasfüggöny" felszámolását. Ennek történelmi jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni - különösen, mivel az 1956-os forradalom után a műszaki zárat rövid időn belül, 1957 januárja és májusa között helyreállították.45 Az is jól ismert, hogy bár a magyar-osztrák viszony a hatvanas évek elejétől dinamikusan fejlődött, és egy idő után például szolgált az eltérő társadalmi rendszerű országok számára, hasonlóan nagy jelentőségű technikai nyitásra mégis csak a kommunista rendszer összeomlásának idején, 1989 nyarán került sor, amikor is a „vasfüggönyt" a magyar és az osztrák külügyminiszter, szimbolikus aktusként, közös erővel bontotta meg.46 Számunkra az sem lehet mellékes körülmény, hogy - a történelem sajátos fordulata következtében - az 1956 októberében kirobbant forradalom idején az aknazár már (és még) nem működött, a felkelés bukása után így közel kétszázezer ember biztonságos emigrálása vált lehetővé. Az ötvenes évek második felének szovjet külpolitikáját a kollektív európai biztonsági rendszer megvitatása céljából összehívott, 1954. november-decemberi, moszkvai tanácskozáson megfogalmazott kettős üzenet jellemezte. A kombinált politika értelmében a keleti blokk egyfelől deklarálta, hogy - mivel a nyugati hatalmak elutasították a javaslatot - mindent megtesz saját biztonsága növelésére, s ezt demonstrálandó, nem késlekedett létrehozni a Varsói Szerződést. Egyidejűleg azonban Moszkva a kelet-európai országokat még határozottabban ösztönözte, hogy - mindenekelőtt a német veszély békés semlegesítése érdekében - törekedjenek a kapcsolatok fejlesztésére, illetve felvételére a nyugati határok szempontjából fontos, semleges Ausztriával és a NATO-taggá vált nyugatnémet állammal, valamint általában a nyugati kapitalista országokkal és a harmadik világgal. A szovjet diplomácia, amelynek aktivitása 1955 nyarán tovább nőtt, kedvező légkört teremtett a kelet-európai tapogatózásokhoz. Az 1955 júliusában megtartott genfi csúcs- találkozó, amely a potsdami konferencia óta az első ilyen jellegű négyhatalmi tárgyalás 106 Külügyi Szemle
