Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - DIPLOMÁCIA- ÉS KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Békés Csaba: Magyar külpolitika a bipoláris világban, 1945-1991
Magyar külpolitika a bipoláris világban volt, nem hozott ugyan látványos eredményeket, de a keleti és nyugati nagyhatalmak közötti személyes kontaktus megteremtése jelentősen befolyásolta a kelet-nyugati viszony további kedvező alakulását.47 Ennek eredményeként Konrad Adenauer nyugatnémet kancellár Moszkvába utazott, majd szeptemberben sor került a Szovjetunió és az NSZK közötti diplomáciai viszony felvételére is. A nyitást szorgalmazó szovjet politika, s konkrétan ez a lépés egyértelműen jelezte a kelet-közép-európai országoknak, hogy a keleti blokk számára kívánatos az Ausztriával és a Német Szövetségi Köztársasággal való viszony valamilyen formában történő rendezése. Magyarország - Romániával és Bulgáriával együtt - azon szocialista országok közé tartozott, amelyeknek nem voltak lényeges rendezetlen kérdéseik az NSZK-val, viszont annál inkább érdekeltek voltak a második világháború után megszakadt gazdasági kapcsolatok újraépítésében. A magyar külügyminiszter a kedvező hátszelet kihasználva, már 1955. június végén javasolta, hogy Magyarország - a moszkvai tárgyalások eredményétől függően - vegye fel a diplomáciai kapcsolatot az NSZK-val.48 Mi több, az MDP Politikai Bizottsága, Rákosi vezetésével, elvi határozatot hozott, hogy a Moszkvával és a szovjet blokk országaival történő egyeztetést követően ezt a lépést meg kell tenni.49 A magyar vezetés tehát 1955-ben helyesen ismerte fel: a szovjet kezdeményezés kiváló alkalom arra, hogy Magyarország is rendezze kapcsolatait az NSZK-val. Ez elvileg mindkét államnak fontos lehetett volna. Magyarország első számú nyugati kereskedelmi partnere addig is az NSZK volt, s a diplomáciai kapcsolatok felvétele számos más területen is kifejezetten jó irányba befolyásolhatta volna a magyar társadalom életét. A tervet ebben az időszakban a szovjetek határozottan támogatták; Jurij Andropov szovjet nagykövet maga is bátorította a magyar vezetőket.50 A kapcsolatok rendezésének útjában azonban két, az adott viszonyok között leküzdhetetlennek bizonyuló akadály állt. Az egyik nyugati részről jelentkezett: az úgynevezett Hallstein-doktrína szerint Bonn nem létesített diplomáciai kapcsolatot olyan országgal, amely elismeri az NDK-t. (A nyugatnémet vezetés csak a Szovjetunióval - mint a német békeszerződésért felelős négy nagyhatalom egyikével - tett kivételt, ami bátoríthatta a kelet-európai kezdeményezéseket.) Másfelől viszont a keleti blokk országai közül Lengyelországnak, Csehszlovákiának és az NDK-nak komoly ellentétei voltak a nyugatnémetekkel, ezért a legkevésbé sem nézték jó szemmel, hogy a tábor más tagjai - a Szovjetuniót követve -feltételek nélkül hajlandók lennének diplomáciai kapcsolatot létesíteni az NSZK-val. Ezért minden bizonnyal erősen lobbiztak a kapcsolatfelvétel ellen, így a tervezett lépésre nem kerülhetett sor. A táboron belüli jelentős érdekellentétek már a Varsói Szerződés megalakulásának idején megmutatták, hogy a szervezet keretében zajló együttműködés a jövőben korántsem lesz zavartalan. S jelezték mindenekelőtt azt a minőségileg új fejleményt, hogy a multilaterális politikai koordináció kialakuló modelljében már nem feltétlenül csak a Szovjetunió és szövetségesei közötti szembenállásra és érdekellentétekre, hanem a szövetségesek közötti konfliktusokra is fel kell készülni. 2011. tél 107
