Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Gálik Zoltán: Brit koalíciós Európa-politika konzervatív módra: távolságtartás új alapokon
Brit koalíciós Európa-politika konzervatív módra: távolságtartás új alapokon Párt gazdaságprogramját. A konzervatívok látványos vereségeket szenvedtek 1997-ben, 2001-ben és 2005-ben a választásokon, Blair pedig az iraki válsággal kapcsolatos népszerűségvesztés ellenére kényelmesen „elfogyasztotta" a tory vezetőket: William Hague-et (1997-2001), Ian Duncan Smith-t (2001-2003) és Michael Howardot (2003-2005). A brit külpolitika számára az Európa-politika három szerepvállalási lehetőség biztosít: a vonakodó partner, a pragmatikus irányvonal és az éllovas18. Az Alkotmányos szerződés, majd a lisszaboni szerződés ratifikálása körül zajlott események egyértelműen kijelölték az utat a korábbi miniszterelnök, Gordon Brown számára. Európa- politikája a pragmatizmus jegyében fogalmazódott meg, ami illett is Európa-barát „imidzséhez". A gazdasági integráció már létező jogi keretei között az integrációs folyamatok működésének biztosítása és ezáltal az EU versenyképességének növelése elsődleges céljai között szerepelt. A kereskedelemliberalizáció elmélyítése a külpolitika egyik állandó prioritása: miközben az Egyesült Királyság az Amerikai Egyesült Államokkal a különleges kapcsolat gazdasági előnyeinek fenntartására törekszik, az utóbbi évtizeden egyre jobban bevonta Kínát és Indiát a világgazdaság vérkeringésébe. Brown Európa-politikája súlytalanná vált a világgazdasági válság beköszöntével, és maga a miniszterelnök is a hazai válságkezelésre fordította minden energiáját. A brit külpolitikai diskurzust egyre inkább a külügyminiszter, David Miliband által vezetett témák uralták: a globális felmelegedés elleni harc és a gyenge államok problémája. A Brown és a Cameron által képviselt Európa-politika egyik leginkább hasonló pontja az unió szabályozó jellegének csökkentésére irányul. A Munkáspárt, a Konzervatív Párt, és a liberális demokraták is egyetértenek abban, hogy további liberalizáció szükséges az integráció különböző területein, különösen a pénzügyi szektorban. Való igaz, hogy ez a hozzáállás meglehetősen nagy pofont kapott a világgazdasági válság kitörése után, de a pártok továbbra is megegyeznek abban, hogy az integráció regulativ jellegét több területen csökkenteni kell. David Cameron politikai filozófiájában új formában próbálta definiálni az ezredforduló után a konzervativizmust, és saját definíciója szerint a „progresszív", „modem", „együttérző" jelzőkkel illette, valójában egy középutas konzervatív politikát testesít meg. Politikája merít az „egy nemzet konzervativizmus" (one nation conservativism) által képviselt balszámyból (korábban többek között Harold Macmillant, Edward Heath-t tartották e nézetek képviselőjének), a szabadpiaci konzervatívok (Free Market Conservatives - William Hague) és a hagyományos konzervatívok (Traditionalist Conservatives - Michael Heseltine, Keneth Clark) eszméiből. Míg a Konzervatív Pártban Major idejében élesen szét lehetett választani az Európa-párti és az Európa-ellenes csoportot, addig a Cameron idejében az euroszkeptikusok határozottan uralták a pártot, és a Európa-pártiak (mint Kenneth Clark, Chris Patten) határozottan háttérbe szorultak. A koalíció létrehozására sokan még a választások eredményét megismerve sem mertek volna nagyobb tétet tenni a londoni fogadóirodákban, hiszen a konzervatív-liberális 2011. tavasz 87
