Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - NEMZETKÖZI ELMÉLET - Sárváry Katalin: A fel nem fedezett Bibó: Bibó István és kortársai a diplomácia első világháborúban bekövetkezett válságáról
Sárváry Katalin Diplomácia Önmagában az, hogy a diplomácia egy általános háborúban válságba kerül, nem meglepő. Valójában a leghatékonyabban békeidőben működik: a diplomácia a béke intézménye, és célja elsősorban a béke fenntartása, vagyis az erőszak alkalmazásának elkerülése. Eszközei is békések. A diplomácia a klasszikus felfogás szerint nem más, mint „a kommunikáció művészete",4 mely ideális esetben „képes az államok közti különbségeket csökkenteni, a köztük lévő konfliktusokat civilizálni, ha lehet, kibékíteni, anélkül azonban, hogy a különbségeket elnyomná vagy létezésüket tagadná."5 A diplomácia sima működésének feltétele a nemzetközi közösség működése; ugyanakkor ennek a működésnek a fenntartásában döntő szerepe van a diplomáciának. Kissinger még pontosabban fogalmaz, amikor a diplomácia művészetét abban látja, hogy hogyan lehet az államokat az erő alkalmazása nélkül, megegyezés útján egymáshoz kapcsolni. Ennek egyik módja a közös cselekvés alapjának a felmutatása, amelynek segítségével az egyéni vágyak összebékíthetők egy általános megegyezés keretein belül. Mivel a diplomácia meggyőzésen és nem kényszerítésen alapul, feltétele az államok közti megegyezés: vagy egy legitimációs elv közös elfogadása, vagy, elméletileg, a hatalmi viszonyok azonos értelmezése útján, de az utóbbit a gyakorlatban nehéz megvalósítani.6 Ez a megfogalmazás különbséget tesz azon időszakok között, amikor létezett ilyen megegyezés az államok viszonyában, és azok között, amikor nem: Azokban az időszakokban, amikor a nagyhatalmak között nem létezik általános megegyezés - és a két világháború közötti időszak ilyen volt -, az elégedetlen tagállamok a fennálló nemzetközi rend ellen fordulnak. Ilyenkor az országok, ha szóba állnak is egymással, nem tudnak megegyezni, mert már nem ugyanazt a nyelvet beszélik. Tévedés tehát azt hinni, hogy a megegyezés képessége pusztán politikai akarat/készség vagy jóindulat kérdése lenne. Egy forradalmi nemzetközi rendben mindegyik fél úgy látja az ellenfelét, mint aki pontosan ezekkel a tulajdonságokkal nem rendelkezik. Az államok, ha kommunikálnak is egymással, a szavak alatt gyakran az ellenkezőjét értik; a felszíni egyetértést pozíciószerzésre használják, egy esetleges, gyakran elkerülhetetlennek vélt leszámolásra készülve.7 Bibó valóban így írja le a Népszövetségben zajló vitákat: Kevés ártott annyira a Nemzetek Szövetsége európai presztízsének, mint azok a vég nélküli és terméketlen viták, amelyek elvi kérdésekké álcázva valójában a közép- és kelet-európai nemzetek egymás közötti területi állapotának kóros állandósághiányából származtak. E népek kezén az egész 174 Külügyi Szemle
