Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - DIPLOMÁCIA- ÉS KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Garadnai Zoltán: A magyar-francia kapcsolatok története De Gaulle tábornok elnöksége alatt (1958-1969)
Garadnai Zoltán és nem véletlen azonosságot láttak a szovjet irányvonallal, s egyértelművé vált számukra, hogy Magyarország érdemi diplomáciai aktivitást (vagyis a románokhoz hasonló külpolitikai függetlenedést) nem fog felmutatni. A csehszlovákiai válság következményei a francia keleti nyitási politikára Az 1968-as csehszlovákiai események bebizonyították azt is, hogy a Szovjetunió valójában milyen csekély mozgási lehetőséget ad az érdekszférájába tartozó kelet-európai államoknak, arról pedig, hogy ezek az államok egy francia vezetésű Európa tagjai legyenek, szó sem lehetett.69 De Gaulle számára az 1968-as csehszlovákiai intervenció volt az a pont, amely kijelölte a keleti nyitási politika határát.70 A prágai tavaszt és annak leverését a francia külpolitika sajátosan ítélte meg. De Gaulle a nyilvánosság előtt azt állította, a prágai tavasz az „Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa" elve alapján az Európa-koncepció sikerességét igazolta,71 és a Varsói Szerződés csapatainak intervenciója csak átmeneti zavart okozott, így az enyhülési politika folytatása szempontjából nem volt jelentősége. Ezt igazolja, hogy a francia-szovjet kapcsolatok nem épültek le, mivel ez tulajdonképpen egyik félnek sem volt érdeke. A kortársak és az utókor véleménye szerint azonban az intervenció lényegében a De Gaulle-i koncepció kudarcát jelentette, hiszen annak következményeként ismét a blokkok Európája erősödött meg, mivel a Szovjetunió, illetve az Egyesült Államok számára az 1967-es közel-keleti válság után újabb alkalmat teremtett arra, hogy az európai status quo ante fenntartására törekedjenek. Az események után természetesen a francia diplomácia is számot vetett a lehetőségekkel, és egy követi konferenciát tartottak, ahol Michel Debré külügyminiszter adott helyzetértékelést: „A csehszlovákiai intervenció egyértelműen komoly gondot jelent a diplomáciánk számára, mivel lefékezte az enyhülési politikánkat, legalábbis abban az értelmezésben, ahogy azt megvalósítani kívántuk. Ha az enyhülés amerikai módra, amely a blokkok egyensúlyára épül, illetve ha az enyhülés orosz módra, amely a párbeszédet kelet és nyugat között moszkvai monopóliumnak tekinti, megmarad, akkor az a détente, amelyet elképzelünk, hatással lehet a szocialista országokra és megteremtheti a közvetlen párbeszéd lehetőségét Kelet-Európa és Nyugat-Európa nemzetei között."72 Magyar szemszögből nézve az eseményeket, Raymond Gastambide budapesti nagykövet helyzetértékelését kell kiemelni: „A magyar irányvonal nem változott 1956 óta. [...] Kádár kezdetben szimpátiával viselkedett a csehszlovákok iránt, majd ez a szimpátia csökkeni kezdett, amikor az események szovjetellenes élt vettek, de a lehető legkisebb mértékben támogatta a katonai beavatkozást. A magyarokat jelenleg leginkább az foglalkoztatja, hogy elfelejtessék az intervenció rossz emlékét, és folytathassák az 166 Külügyi Szemle
