Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - DIPLOMÁCIA- ÉS KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Garadnai Zoltán: A magyar-francia kapcsolatok története De Gaulle tábornok elnöksége alatt (1958-1969)
A magyar-francia kapcsolatok története A franciák értékelése szerint - amelyben addigi politikai irányvonaluk sikerességét vélték visszaigazolni - 1968-ban már a nemzeti kérdés jelentette a kelet-európai anomáliák központi elemét, amihez az 1956-os magyar és lengyel nemzeti mozgalmak adták meg az alapot. Egyben a francia külügyi elemzések középpontjába is a lengyel és a magyar belső változásokra vonatkozó információk kerültek. Lengyelország külpolitikája 1964-től - Brezsnyev hatalomra jutásától kezdve - fokozatosan visszalépett, és egyre kétségtelenebbé vált, hogy a szovjet külpolitikai irányvonalat tette magáévá,57 miközben Gomulka első titkár lassanként visszavonta az 1956-os események hatására bevezetett belpolitikai reformokat is. A lengyel rendszer fokozatos megmerevedését mutatta a csehszlovákiai tavasszal szembeni határozott és túlbuzgó varsói ellenszenv. Ebben a helyzetben Párizsban érdeklődéssel kísérték azt, ami Csehszlovákiában és Magyarországon a politikai és gazdasági reformok tekintetében 1967-1968 folyamán történt, miközben az önálló külpolitikai utat kereső román diplomácia elismertsége - a rendszer köztudottan nacionalista-soviniszta vonásai ellenére - szintén egyre növekedett. A francia diplomácia nagyon sokáig azt remélte, hogy Kelet-Közép-Európában Lengyelország betölti „történelmi hivatását", és Varsó a franciákkal együttműködve a kelet-nyugati együttműködés egyik meghatározó szereplőjévé válik. Ennek az elképzelésnek az illuzórikus volta De Gaulle 1967-es sikertelen htjával egyértelművé vált. Párizsban is szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy a hagyományos barátnak számító, de kommunista vezetés alatt élő Lengyelország külpolitikája - a lakosság őszinte francia szimpátiája ellenére - a szoros lengyel-szovjet együttműködés elvére épül.58 így 1968 elejére elérkezettnek látták az időt arra, hogy a kelet-közép-európai kisállamok politikáját egyre árnyaltabban elemezzék. Francia értékelés szerint a nemzeti érzelmek újjáéledéséből fakadó problémákat Hruscsov még ideig-óráig palástolni tudta, és ehhez a németkérdést használta fel eszközül - annak révén a szocialista országok negatív egységét el tudta érni. Ez a kérdéskör viszont 1967-ben, a németek keleti politikájának újrarendeződésével más dimenziót kapott, miközben a kelet-európai országok már 1963 óta igyekeztek újjáépíteni az 1945 után megszakadt nyugati kapcsolataikat. Ezzel párhuzamosan - országonként eltérő módon - megerősödtek a nemzeti érzelmek is, aminek jellegzetes példája Románia volt, és ami a szovjet diplomáciát is nagyobb óvatosságra, illetve figyelemre késztette.59 1967-re Párizs számára egyértelművé vált az is, hogy a kelet-nyugati „détente- entente-coopération" politika központi kérdését lényegében a németkérdéshez való viszony jelenti. Az ugyanis egyszerre foglalta magában a kelet-nyugati kapcsolati háló újbóli kibontását és az NSZK-nak e kapcsolati rendszerbe való integrálását. De Gaulle számára az NSZK és a kelet-európai államok közötti détente létrehozása politikai értelemben nélkülözhetetlen eszközt jelentett Európa-politikájának sikeres kibontakoztatása érdekében. E politika első vizsgája 1967 elején volt, és az NSZK diplomáciai elismerésének kérdése körül csúcsosodott ki.60 Bukarest számára ez a kérdés a román nemzeti 2011. tél 163
