Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - DIPLOMÁCIA- ÉS KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Békés Csaba: Magyar külpolitika a bipoláris világban, 1945-1991
Békés Csaba A koalíciós korszak: szovjetizáció és békeszerződés A történészek között mindmáig vita folyik arról, hogy vajon Sztálinnak eredendő terve volt-e a kelet-közép-európai térség szovjetizálása, vagy pedig a térség országainak szovjet mintára történő átalakítása csupán a nagyhatalmi koalíció megbomlásának, a Truman-doktrína és a Marshall-terv meghirdetésének a következménye. Az utóbbi álláspontot valló irányzat hívei szerint Sztálin 1947 előtt nem tervezte a térség szovjetizálását, vagy legalábbis két ország, Csehszlovákia és Magyarország esetében hosszabb távon számolt a demokratikus intézményrendszer fennmaradásával.2 Kétségtelen, hogy a kommunista hatalomátvétel folyamatának felgyorsítására és befejezésére, valamint a sokszor egymással is konfliktusban álló országok egy táborba terelésére, a KOMINFORM megalakítására valóban az 1947 nyarán meghirdetett Marshall-terv nyomán előállt csapdahelyzet következményeként került sor, mindennek azonban komoly előzményei voltak. A térség országainak kommunista pártjai ugyanis kezdettől fogva tisztában voltak a feladatukkal, és annak megfelelően cselekedtek. A közvetlen cél viszont nem a hatalom átvétele volt, hanem a demokratikus intézményrendszer formális fenntartása, a demokrácia látszatának legalább részleges megőrzése mellett olyan hatalmi monopólium megszerzése, amely lehetőséget teremt a szovjet rendszer fokozatos, „békés" úton történő, zökkenőmentes, azaz polgárháború nélküli bevezetésére. Sztálin ugyanis mindezt a nyugati szövetségesekkel fenntartott kooperáció alapján képzelte megvalósíthatónak, ezért fontos volt, hogy a nyugati közvélemény számára megmaradjon a remény, hogy Kelet-Európábán még nem veszett el minden.3 A nyugati szövetségesek vezető politikusai ugyanakkor a Szovjetunió kelet-közép-európai hódításait kezdettől fogva hallgatólagosan elismerték és tudomásul vették, bár kétségtelenül reménykedtek abban, hogy Sztálin nem feltétlenül fog a térség szovjetizálására törekedni, ahogyan az a balti államokkal történt, hanem itt megelégszik egyfajta regionális finlandizáció nyújtotta biztonsági garanciákkal. A reménykedésen túl mást nem is igen tehettek, hiszen ha nem akartak háborút indítani a Szovjetunió ellen - ami a legkevésbé sem állt érdekükben - a nyugati hatalmaknak nem voltak hatékony eszközeik a kelet-európai fejlemények befolyásolására. A sztálini vezetés ugyanakkor stratégiailag elsőrendű fontosságúnak tekintette ezt a területet, és ma már tudjuk, hogy háborús konfliktust is kész volt vállalni megtartása érdekében.4 A legújabb kutatások ugyanakkor azt mutatják, hogy a formális közjogi állapotoktól és a többnyire koalíciós politikai berendezkedéstől függetlenül, a régió valamennyi országában már 1945-1946 folyamán olyan meghatározó pozícióban voltak a helyi kommunista pártok, amelynek alapján sokkal inkább beszélhetünk kvázi szovjetizált (Albánia, Bulgária, Jugoszlávia, Lengyelország, Románia) és preszovjetizált (Csehszlovákia, Magyarország) országokról, mintsem demokratikus közjátékról vagy korlátozott parlamenti demokráciáról.5 96 Külügyi Szemle
