Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - MAGYAR KÜLPOLITIKA ÉS A DÉLSZLÁV VÁLSÁG - Szilágyi Imre: Magyarország és Szerbia viszonya a rendszerváltás óta eltelt időszakban
Magyarország és Szerbia viszonya a rendszerváltás óta Kezdetben úgy tűnt, hogy a szerb kormány megérti a figyelmeztetéseket, és elfogadta a VMSZ módosító javaslatait. A parlament azonban visszautasította a módosító javaslatot, s a 2011. szeptember 26-án elfogadott vagyon-visszaszármaztatási törvény 5. szakasza kimondja, hogy az „nem vonatkozik arra a személyre, aki a második világháború idején a Szerb Köztársaság területén működő megszálló erők tagja volt".48 A történelmi tények ismeretében kimondhatjuk, hogy ez a kollektív bűnösség elve alapján sújtja a német és a magyar nemzetiségű állampolgárokat. A magyar külügy kénytelen volt lépni. Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára bekérette Szerbia nagykövetét. Elmondta, hogy a magyar megítélés szerint a törvény nem viszi közelebb Szerbiát az Európai Unióhoz, sőt éppenséggel eltávolítja tőle. Leszögezte: „az EU tagjelölti státuszának egyértelmű feltételei vannak, és ezeknek a most elfogadott szerb törvény nem felel meg".49 Magyarország tehát sajátos helyzetbe került. Miután immár hosszú évek óta küzdött Szerbia uniós integrációjáért, most kénytelen volt azzal megfenyegetni Szerbiát, hogy ha a helyzet nem változik, akkor az EU 2011. december 9-én megtartandó csúcsértekezletén megvétózza az ország tagjelölti státuszát. Szerbiában, ha kissé lassan is, de megértették, hogy Budapest nagyon is komolyan gondolja azt, amit mond, s ezért kifejezték tárgyalási készségüket. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy változtatni is akartak a helyzeten. Sőt, kezdetben Magyarországot, illetve a vajdasági magyarokat hibáztatták, mondván, hogy félreértik a törvény szövegét.50 Németh Zsolt ezután még világosabban megfogalmazta az üzenetet: „Ha a probléma nem oldódik meg december 9-éig, nem szavazunk Szerbia csatlakozása mellett".51 Meg kell jegyeznem, hogy a magyarországi politikai pártok között ebben a kérdésben teljes körű volt az egyetértés. A szerb kormány ezután valóban komoly lépést tett - még akkor is, ha ez a lépés nem elegáns, és nem is teremt száz százalékosan tiszta helyzetet. Szerbia ugyanis nem változtatta meg a restitúciós törvény kifogásolt részét, hanem annak elfogadhatatlanságát belpolitikai okokból egy másik törvény - a rehabilitációs törvény - megfelelő szakaszával szüntette meg. A rehabilitációs törvény - amelyet e sorok írásakor tárgyal a szerb parlament - második szakasza ugyanis, visszautalva a restitúciós törvény kifogásolt mondatára, pontosítja azt: a restitúcióból az marad ki, aki háborús bűnösnek számít, ezek körét pedig igyekszik világosan körülírni. Nem mondja ugyan ki, de értelemszerűen ezzel érvénytelenítette a restitúciós törvénynek a kollektív bűnösség elvén alapuló részét. Bár a vajdasági magyarok egy része úgy véli, hogy a rehabilitációs törvény ezen a módon ellentétben áll az érvényben maradt restitúciós törvénnyel, s az új törvény más részeit is kifogásolják,52 úgy tűnik, az olyan kompromisszum, amit a vajdasági magyarok nagyobbik része el tud fogadni. Ezt megfontolva, a magyar kormány képviselői úgy nyilatkoztak, hogy ha a szerb parlament a rehabilitációs törvényt a jelenlegi formájában fogadja el (azaz 2011. tél 89
