Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Kiss J. László: Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában
Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában találkozóján elért eredmény a keményebb szabályokon és az állandó válságmechanizmuson alapuló berlini álláspont elfogadását tükrözte. Párizs a lisszaboni szerződés megváltoztatásának kérdésében ugyanakkor a kis államokkal szemben Merkel mögé állt, és ezzel megakadályozta, hogy Berlin az eurócsoporton belül egyedül maradjon. A válság kezdetén a kis országok heves tiltakozás ellenére Párizs Berlinnek azt a törekvését is támogatta, hogy a notóriusan deficites országokkal szemben a szavazati jog időleges felfüggesztésének a szankciójával is élni lehessen. Az euróválság természetesen a francia és a német álláspontok közötti különbségekre is fényt derített. A vitás kérdések azonban nem annyira a hiányzó politikai akaratot, mint inkább a különböző beállítottságokat tükrözték, amelyek a történelemre, valamint strukturális és kulturális okokra vezethetőek vissza, s mint ilyenek, jellegüknél fogva gyorsan nem változnak, sőt a maguk módján mindegyiknek megvan a maga legitimitása is. Ezek az álláspontok nem csupán összeegyeztethetők, hanem egymást ki is egészítik, sőt az ellentétes álláspontok a mindkét országon belüli vitákban is megtalálhatók. Párizsban és Berlinben már magának az uniónak a szerepét is eltérő hangsúlyokkal ítélik meg. Francia nézőpontból az EU-nak gazdaságpolitikai szereplőként abban a helyzetben kell lennie, hogy egy sor területen képes legyen a beavatkozásra, s ennek érdekében megfelelő eszközökkel és intézményekkel kell rendelkeznie. Német szempontból az uniónak elsősorban a gazdaságpolitikai rendszer kereteit kell biztosítania, és szereplőként olyan szabályozó politikákat kell megteremtenie, amelyek az ilyen keretek kialakítását, illetve azok fenntartását célozzák (versenypolitika, szubvenciók ellenőrzése, költségvetési stabilitás). Franciaországnak az aktív uniós gazdaságpolitika melletti állásfoglalásában az a sajátos republikánus politikamodell jut kifejezésre, amely a gazdasággal szemben a politika primátusát hangsúlyozza, és a gazdaság modernizálásának felelősségét az interveniáló államra ruházza. Ezzel magyarázható, hogy Párizsnak mindig nehezebbnek bizonyult az autonóm intézmények (az államtól független központi bank, kartellhatóságok stb.) létezését elismernie. Az 1980-as évektől a francia kormányok megkísérelték az uniót mind több eszközzel és kompetenciával felruházni, és ilyen módon az unió aktív gazdaságpolitikájával kompenzálni azt, amire egy nemzetállam már nem volt képes. Ezzel szemben az EU kiterjesztett gazdaságpolitikai kompetenciájával szembeni német fenntartások gyökerei a szociális piacgazdaság modelljében rejlenek, amely a gazdasággal szemben a politika szerepét meglehetősen tartózkodóan ítéli meg. A német politikamodell a legkülönbözőbb autonóm szereplők - központi állam, tartományok, szociális partnerek, érdekcsoportok stb. - együttműködésén alapul. Egy másik, az euróválságban kirobbant vita témája a német „exportmodell" francia bírálata volt. A franciák a német „exportmodellben" az európai partnerekkel szemben a nemzeti jóléti szempontokat előnyben részesítő egoista politika megnyilvánulását látják, míg ezt a kritikát a németek mint egy sikeres gazdasági modell alapjait érintő 2011. tavasz 59
