Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Kiss J. László: Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában
Kiss ]. László közvetlen és abszurd támadást utasítják vissza. A francia bírálat azt hangsúlyozza, hogy a béremelések ellen ható politikával Németország európai partnerei hátrányára növeli versenyképességét, és ez a belső keresletet fékező költségvetési politikával kapcsolódik össze, amely hatalmas kereskedelmi mérlegtöbblethez és ezzel akut egyensúlytalanságokhoz vezet Berlin és uniós partnerei között. Német részről ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy versenyképességük nem annyira a bérköltségekben meglévő előnyökön, mint inkább az olyan minőségi, nem a költségekhez kötött versenyelőnyökön alapul, mint a vonzó termékpaletta, a szektorális és földrajzi specializálódás, az innovációképesség, a diverzifikált ipari szerkezet és a teljesítőképes középvállalati szektor létezése. A két ország arra a kérdésre is egymástól eltérő válaszokat ad, hogy egy valutaunió milyen hatással van a költségvetési politikákra. Franciaország várakozása a gazdaság- politikai koordinációra és bizonyos növekedéspárti voluntarizmusra vonatkozik, míg Németország inkább egy olyan szabályozó rendszer fontosságát hangsúlyozza, amely a tagállamok szilárd pénzügyi politikáját biztosítja. A szuverén görög adósságválság során Párizs a hangsúlyt a válságkezelés szükségszerűségre helyezte, és ennek középpontjába egy „európai valutaalap" megteremtése került. Ebben a felfogásban azok az érvek játszottak szerepet, hogy egyetlen állam fizetésképtelensége az eurózóna egészére kihatással van, és egy mentőalap puszta létezése is elegendő elrettentési eszköz lehet a spekulatív akciókkal szemben. A két állam között a görög válság kapcsán további különbség volt fellelhető abban, hogy egy tagállam költségvetési problémái esetében Németország hangsúlyozottan a lisszaboni szerződésre hivatkozva elutasította a szolidaritási kötelezettséget. A német álláspont nagy súlyt helyez a valutaunión belüli lehet- ségeses költségvetési problémák megelőzésére. Németország konkrétan azt javasolta, hogy a jövőben a nemzeti költségvetési tervezeteket egy előzetes vizsgálatnak vessék alá. Berlin továbbá annak is kifejezést adott, hogy fizetésképtelenség esetében legitim, ha az érintett tagországokat a szükséges szabályoknak vetik alá. Párizs a gazdasági kormányzás szabályainak kiterjesztését elsősorban az eurózónára, míg Németország a nem eurótagállamokra is fontosnak tartja, annak érdekében, hogy az uniós támogatások legnagyobb fogadói országai az infláció-defláció régi szokásaival felhagyva a költségvetési fegyelem útjára térjenek, s ezzel egy olyan Európa jöjjön létre, amely a leginkább megfelel a költségvetési stabilitás Németországban uralkodó kultúrájának. A görög válság egy további vitapontját az Európai Központi Bank szerepe képezte, pontosabban a frankfurti banknak az a döntése, hogy a valutaunió egy tagállamának állampapírjait felvásárolja. Francia részről hangsúlyozták, hogy Európát nem szabad megfosztani attól a lehetőségtől, amely az amerikai és brit gyakorlatban már megszokott, nevezetesen attól, hogy a pénz- és értékpapírpiacok spekulatív feszültségeit a központi bankok felvásárlással mérséklik. Német részről ebben a lépésben az állami adósságok „monetarizálását" látták, s ez a német tudatban komor történelmi emlékeket hívott életre. Az álláspontok változását jól mutatta, hogy Franciaország a stabilitási 60 Külügyi Szemle
