Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Kiss J. László: Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában
Kiss /. László és gazdasági hatalmát Európa rendelkezésére bocsátotta, míg Franciaország „politikai ernyőt" és ezzel legitimációt nyújtott a bonni politika számára. Párizs motivációit számos vonatkozásban a német egyesülést követő geopolitikai dinamika határozta meg. Az EU és a NATO keleti bővülésével Németország centrális geopolitikai helyzetbe került, és ez Párizs nézőpontjából Berlin befolyási szférájának növekedését jelentette. Az unió átalakult a francia kontinentális dominancia kizárólagos eszközéből a globális német ambíciók eszközévé.51 2010-ben a német-kínai gazdasági kapcsolatok mintegy 50 százalékkal növekedtek, és a schröderi korszakban különösen szembetűnők voltak a német Ostpolitiknak a Közép-Azsiát magában foglaló törekvései, éppen úgy, mint Berlin Oroszország európai szerepét támogató erőfeszítései. Sárközy válasza a geopolitikai átrendeződésre a Mediterrán Unió létrehozása volt, amely a Párizs és Bonn közötti konfliktus forrásává vált. Sárközy a francia elnökséget használta fel a terv elindítására, és az 1995-ben megalapított barcelonai folyamat felújításáról beszélt, jóllehet a két elképzelés lényegesen különbözött egymástól. Az EU és az észak-afrikai, valamint közel-keleti államok közötti együttműködést célul kitűző barcelonai folyamat ugyanis minden tagállam számára nyitott volt, míg a Mediterrán Unió egy Franciaország vezetésével kialakítandó geopolitikai tömb kialakításával volt egyenértékű. Végül Berlin nyomására Párizs módosította a tervet: a Mediterrán Unió az EU egészébe integrálódott, és így a csatlakozásra minden tagállam előtt nyitva állt az út, habár ebben a térségben Franciaországnak a történelemből származó komparatív előnyei kezdettől fogva nyilvánvalók voltak. A 2010-es gazdasági és pénzügyi válság Németország vezető szerepét erősítette meg az Európai Központi Bank és az eurózóna meghatározó gazdasági és pénzügyi kérdéseiben. Franciaország a világpolitikai geometriában megőrizte ugyan politikai súlyát, ám Európában Németország bizonyult olyan de facto vezetőnek, amely a gazdasági és pénzügyi politikai választások körét meghatározza. Ennek azért volt jelentősége, mert Párizs a kooperáció kényszerei mellett a német újraegyesítés után is hangsúlyozta a két ország közötti rivalizálás tényét, valamint az „egyenlő partnerség", illetve az „egyenlőtlenségek egyensúlya" elvének érvényességét. Amikor 2008 szeptemberében kitört a pénzügyi válság, az uniós elnökséget éppen betöltő francia államfő nem volt rest, hogy magához ragadja a kezdeményezést. Gordon Brown brit miniszterelnököt Párizsba hívta a kialakult szükséghelyzet megtárgyalására. Sárközy gazdaságuk élénkítésére szólította fel a tagállamokat, és nyíltan bírálta Merkelt, mert míg Francia- ország hozzálátott gazdasága élénkítéséhez, addig a német kancellár habozott, és végül nem követte a francia politikát. Elnökségük alatt a franciák joggal mondhatták, hogy ők határozzák meg az unió politikájának ütemét, ám 2010-ben, az euróválság kibontakozásával, az egyensúly Németország javára billent. Párizsnak tapasztalnia kellett, hogy a Németország gazdasági és pénzügyi hatalma az európai pénzügyi rendszerben megkerülhetetlen. 2010 őszén a francia elnök és a német kancellár Deauville-ben tartott 58 Külügyi Szemle
