Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Kiss J. László: Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában
Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában Német-francia kapcsolatok mint esély a válságban: egység vagy megosztottság a közös valuta útján? Az eurózóna válságával az unió működése is megváltozott: néhány tendencia megerősödött, s ez már a korábbi időszakban is tapasztalható volt. A válság hatására a tagállamok kormányai kerültek irányító szerepbe, növekedtek az elosztási harcok a tagállamok között, ahogy ezt a 2011. évi uniós költségvetésről szóló elhúzódó konfliktus is jelezte. A nagy országok szerepe megerősödött a kisebb tagállamokkal szemben, és több döntés és kezdeményezés a tagállamok kisebb csoportjainak keretében született. Már 2008-ban, alighogy a pénzügyi válság első hulláma elérte az uniót, felismerhető volt, hogy a Bizottság szerepe gyengül, olykor mellékszereplővé válik, míg a válságra adott válasz kialakításában a nagyobb tagállamok ragadják magukhoz a kezdeményezést. A tagállamok egyenlősége és a konszenzusalkotás egy 27 tagra duzzadt unióban már kevésbé tűnt plauzibilisnek: a nagy államok vezetői először egymással tárgyaltak, ahogy Franciaország és Németország számos esetben már a kész döntéseit tárta a többi tagállam elé. Ebben a folyamatban a bizottság és a parlament szerepe is számos esetben háttérbe szorult. Nem volt alaptalan a vélemény, hogy a brüsszeli intézmények szerepét hagyományosan erősítő Németország inkább a kormányközi gyakorlatot, ezen belül is a Franciaországgal történő közvetlen tárgyalásokat részesíti előnyben, míg Párizs a viták ellenére is az euróválság egy-egy döntő pillanatában kész volt arra, hogy a német álláspontot támogassa, s ezzel az euróövezet esetleges észak-déli megosztottságának kialakulását és Berlin elszigetelődését megakadályozza. Merkel nem csupán arra hajlott, hogy inkább a tagállamok fővárosaival lépjen közvetlen kapcsolatba, hanem arra is, hogy időnként Brüsszelben a bizottság elnökével szemben inkább Herman Van Rompuy-jal, a tanács elnökével tárgyaljon.49 A válság kritikus pillanataiban arra is fény derült, hogy az unió két fontos tényezőnek, a szükséges vezetőképességnek és szolidaritásnak is híján lehet. Az eurózóna új tagjaként Szlovákia elutasította, hogy részt vegyen a görög mentőcsomagban, s ez jól mutatta a döntéshozatal bonyolultságát. Ezzel együtt Párizsban és még inkább Berlinben növekvő kritika volt tapasztalható a Bizottsággal szemben. E szerint a Bizottság túl sok területre terjeszti ki hatalmát, és a válság idején nem képes a hatékony vezetésre. A Bizottság ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy feladata a többi között a verseny- politika és a belpiac rendje feletti őrködés, jóllehet ez a gyakorlat egyes területeken olykor a nagy tagállamok érdekeit érintette érzékenyen. A Bizottság megerősítette, hogy feladata a jövőben is az európai érdekek előmozdítása, ám minél gyengébb, annál nagyobb a veszély, hogy a kormányok az unió hátrányára saját érdekeiknek adnak elsőbbséget.50 Az euróválságban újra bebizonyosodott, hogy a német-francia együttműködésnek központi szerepe lehet, ám ebben a helyzetben már nem a hidegháborúban megszokott munkamegosztás a meghatározó, amelyben Németország pénzügyi 2011. tavasz 57
