Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Deák András: A sérülékeny hegemón. Energiafüggőség és érdekérvényesítés az amerikai külpolitika rendszerében
Deák András kisebb mértékben a pont ebben az évtizedben felfutó Oroszország nélkülözhetetlenek az olajpiacon, exportjuk leállása minden korábbinál súlyosabb, az addigi megoldásokkal már nem kezelhető válságot idézne elő. Ez felettébb kellemetlen kötöttség mindenkinek, aki a muzulmán térségben kíván háborúkat folytatni, márpedig az Egyesült Államok erre kényszerült, illetve készült. Mindazonáltal, ettől kezdve rosszabb esetben a szaúdi kapcsolat megromlásával vagy akár Rijád elvesztésével, de jobb esetben is a militáns iszlám egyik támogató társadalmával, háttérországával kellett számolni, ami ellen az uralkodó elit nem képes vagy nem akar az elvárt mértékben fellépni. Az energiapiaci számítgatásokba ettől kezdve becsúszott egy, a korábbi arab-izraeli konfliktushoz hasonlóan operacionalizálhatatlan tétel, ami fenekestül fel tud borítani bármilyen stratégiai kalkulációt. Az ilyen jellegű kockázatok egyedül az érintett tényező súlyának csökkentésével redukálhatóak. A globális energiapiacon Washingtonnak nem volt túl nagy választéka. Eltekintve most az egyébként nem jelentéktelen nem konvencionális és mélytengeri tartalékoktól, három olyan terület volt, ahonnan jelentős többletet lehetett a nyugati piacokra hozni: Irak, a Kaszpi-térség és Oroszország. Irak volt az 1973 utáni korszak egyik nagy reménysége: hatalmas kiaknázatlan tartalékaival és az OPEC-ben tanúsított sajátos magatartásával nem volt reménytelen amerikai szempontból. 1991 óta azonban nemigen voltak elképzelhetők a kooperatív forgatókönyvek. Szaddám Húszéin kérlelhetetlen akadály volt. Ez természetesen távolról sem jelenti azt, hogy az olaj volt a fő vagy meghatározó oka a 2003-as amerikai inváziónak, pusztán annyit, hogy szektorális szempontból ez kézenfekvő megoldás volt, teljes értékű alternatíva nélkül, és az invázió nagyon is illett az akkori republikánus adminisztráció olajipari aggodalmaihoz. Nyilvánvalóan, a kooperatív forgatókönyvek vagy elméleti lemondást jelentettek volna az iraki olajról, vagy Szaddám részleges kiengedését, és további egyensúlyozást feltételeztek a Közel- Keleten. Mindkét megoldás a szaúdiakat értékelte volna fel újólag, ami sem szektorális, sem biztonságpolitikai szempontból nem volt kívánatos kimenetel. Anélkül, hogy értékelnénk az inváziót és következményeit, a mai iraki olajtermelés kisebb, mint Szaddám alatt volt, viszont az iraki készletek kétségtelenül „közelebb" kerültek a világpiachoz. 2000 és 2008 között Oroszország és a Kaszpi-térség fedezte a teljes fogyasztásnövekmény kétharmadát, előbbi egyedül majdnem a felét. A volt szovjet térség 2007-re túlszárnyalta a Szovjetunió 1987-es csúcsévének a felhozatali szintjét, miközben fogyasztása a felénél is kevesebbre csökkent. A régió majdnem 13 millió hordó/nap termelése a kilencvenes évek eleji szint duplája volt, 9 millió hordó/nap körüli exportja messzemenően a korszak legnagyobb globális hozzájárulása volt az olajpiaci egyensúly megőrzéséhez. Ez önmagában feltétlenül pozitív fejlemény volt, és jelentős alkalmazkodási haladékot adott - többek közt - az Egyesült Államoknak. Washington számára azonban ez a folyamat felettébb ellentmondásos is volt, amennyiben együtt járt egy régi versenytárs, Oroszország külpolitikai visszatérésével és kiváltképp az olaj- és távlatosan a gázpiacon való megerősödésével. 58 Külügyi Szemle
