Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Deák András: A sérülékeny hegemón. Energiafüggőség és érdekérvényesítés az amerikai külpolitika rendszerében
A sérülékeny hegemón Külpolitikai szempontból rendszerint a kisebb potenciálú, de földrajzi elhelyezkedése miatt összetettebb kaszpi- és közép-ázsiai stratégia, illetve a nagyobb termelési tartalékokkal rendelkező, de politikai súlya miatt nehezebb partner, Oroszország közti választásként lehet jellemezni a Bush-kormányzat dilemmáját. Ez sok tekintetben helytálló, mégis elfed egy sor fontos körülményt. Valójában az amerikai koncessziós modellhez való visszatérésre mindkét régióban kevés esély mutatkozott: a kazah és az orosz készletpolitika és nacionalizációs trendek legfeljebb a különböző ipari hátország és tőkehelyzet miatt különböztek jottányit. A későn jövő Azerbajdzsánt leszámítva mindenki a nyugati koncessziók megnyirbálásával volt elfoglalva, korántsem újak kiírásával. Mindenki mértékletes volt az ajánlatokat illetően, és a 2003-2005-ös olajár- robbanástól kezdődően kifejezetten rideg volt az amerikai olajcégekkel a viszony. Másfelől azonban 2004-ig Washington össze tudta egyeztetni a kiegyensúlyozott moszkvai kapcsolatrendszert az új infrastruktúra kiépítésével: a 2005-ben átadott, fent idézett jelentés ajánlásaiban oly sokat hivatkozott Baku-Tbiliszi-Ceyhan (BTC) nyersolajvezeték megépítése nem váltott ki éles orosz reakciókat. Ezt Moszkva ekkor még tűrte, a Kaszpi- térség országai, főként az érintett Azerbajdzsán, támogatták. A 2004-es fordulat jelentőségét éppen ezért energiapolitikai értelemben óvatosan kell kezelni. Egyfelől az orosz-amerikai viszony eleve tele volt bizalmatlansággal. A republikánus stratégák Oroszországot hagyományosan gyengének és problémásnak ítélték. A kapcsolat csúcspontján született, 2002-es Nemzetbiztonsági Stratégia is főleg csak a transzformatív paradigma jegyében említi Oroszországot.34 Széles körű kételkedés volt az orosz exportpotenciái vonatkozásában, amerikai szerzők szinte kivétel nélkül messze alulbecsülték a rövid távon elérhető orosz termelési szintet és túlbecsülték a Kaszpi-térségét.35 Akárcsak a hetvenes években, az amerikai stratégiában meg voltak győződve arról, hogy a létező orosz modell a stagnálás küszöbén áll, miközben a - tőle érdemben nem különböző belső struktúrájú - Kaszpi-országok hatalmas felívelés előtt állnak.36 Mindez sokat elárul a Hodorkovszkij-ügy kapcsán kirobbant amerikai-orosz polémiáról. Mivel ez a konfliktus lezárta az amerikai cégek nagyarányú beáramlásának és a szektor amerikai értelemben vett transzformációjának a perspektíváját, az USA részéről a relációban való korábbi csekély olaj- és gázipari érdeklődés is elveszett. Másrészt az orosz olajexport-stratégia kevés okot ad külső nagyhatalmaknak az együttműködésre. Külföldi szereplőket csak nagyon korlátozottan enged be, viszont termelését így is növeli, nem törekszik a nemzetközi árszint befolyásolására, sem termelés-visszafogásra. így az USA álláspontja nem sokat számít, az orosz olajpolitika így is, úgy is a maga útján halad, és kevéssé reagál a nemzetközi piaci vagy külpolitikai szempontokra. Ez némileg nehezen felfogható amerikai szempontból: Washington közel-keleti tapasztalata az, hogy csakis az amerikai koncessziók optimálisak a nemzetközi iparágban, minden egyéb megoldás magasabb árszintet, fogyasztói szemszögből szuboptimális kitermelést és a piaci erőfölénnyel való visszaélést eredményez. Nem 2011. ősz 59