Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Deák András: A sérülékeny hegemón. Energiafüggőség és érdekérvényesítés az amerikai külpolitika rendszerében
A sérülékeny hegemén tett szert, a nemzetközi relációkban látták kezelhetőnek az amerikai szektorális politika problémáit. A nyolcvanas évek két mítosza - a Szovjetuniót többek közt az olajfegyverrel legyőző Reagan és a világot Szaddámtól és „olajzsarnokságától" megmentő Bush - kétségtelenül imponálónak és ígéretesnek láttatta ezeket az eszközöket. Ugyanakkor a republikánusok nagyobb fogékonysága az energiafüggőség iránt elősegítette az újra felboruló globális egyensúly politikai szintű érzékelését. Az ezredfordulóra eltűntek a korábbi tartalékok mind a keresleti alkalmazkodás, mind a kínálati növekedés oldalán. Az olajfogyasztás a hetvenes évek óta erősen visszaszorult a közlekedés területére, onnan azonban a létező technológiai mátrixban kiszoríthatatlan volt. Az energiahatékonyság területén is többnyire megszülettek az olcsó megoldások, további fajlagos megtakarítást már csak sokkal nagyobb költségáldozattal lehetett elérni. Új fogyasztók jelentek meg a piacon, a fantasztikus növekedést és motorizációt átélő Kína 1995-től kezdődően nettó olajimportőrré vált. A keresleti oldalon jelentős növekedést lehetett prognosztizálni, miközben a kínálati szegmens, főleg a közel- keleti olajpolitikák miatt - amelyekre a republikánus piaci gondolkodási paradigma erős szkepszissel tekintett -, nem ígért megfelelő növekedést. Súlyosbította a helyzetet a várható magas amerikai gazdasági növekedés, és mindez az olajon is túlmutató, főleg a földgázszegmensben kialakuló függőség növekedését vetítette előre. Újra szűkösségi félelmek tűntek fel az amerikai külpolitikai gondolkodásban, és ezúttal Washington már nem rendelkezett azokkal az eszközökkel, amelyekkel 1943 vagy 1973 után kezelni tudta volna azokat. A korai félelmeket jól összefoglalta az amerikai alelnök vezetése alatt dolgozó Nemzeti Energiapolitika Fejlesztési Csoport (National Energy Policy Development Group) 2001. májusi jelentése.32 Ez ugyan ajánlásaiban főleg a belső piacokra koncentrált, azonban a külpiacokra vonatkozó részhez került „az Elnök tegye az energiabiztonságot kereskedelem- és külpolitikájának egyik prioritásává"33 megjegyzés. Az ajánlások feltűnően szűkösen említik a Közel-Keletet, Irak és Irán neve el sem hangzik, legfeljebb látensen, a szankciópolitika szigorításának vonatkozásában. A bő három tucat ajánlásból öt foglalkozik a Kaszpi-tengeri és volt szovjet közép-ázsiai köztársaságokkal. Mindkét vonás elárul egy keveset az adminisztráció gondolkodásából, arról, hogy hol láttak publikusan vállalható törekvéseket, illetve kikkel látták - és kikkel nem - kivitelezhetőnek az együttműködést. Mindenesetre, a dokumentumot prezentáló energiaügyi miniszter „Amerikának két évtizeden belül meg kell birkóznia egy jelentős energiaválsággal" némileg ekszkatológikus kijelentése rávilágított az energia jelentőségének felértékelődésére. Ezt a helyzetet bonyolította tovább a 2001. szeptember 11-i terrortámadás. A frissen felbukkant ellenfél szektorális vonatkozásban távolról sem volt semleges. Olajipari szempontból főleg a szaúdi relációban volt ez a kérdés kényes, amennyiben bő fél évszázadnyi, fenntartásoktól mentes amerikai támogatás után komolyabb kételyek támadtak a konzervatív rezsim vonatkozásában. Amerika úgy vélte, Szaúd-Arábia és 2011. ősz 57
