Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Deák András: A sérülékeny hegemón. Energiafüggőség és érdekérvényesítés az amerikai külpolitika rendszerében
Deák András helyzeti előnyhöz juttatta őket. Ez a korszak azonban legkésőbb a hetvenes évek elejére befejeződött. Az évek során a brit gyarmatosítás helyett az amerikaiak térségbeli hegemóniája vált a fő globális fenyegetéssé. Iránban az amerikai nagyvállalatok 1954- es tömeges megjelenését nehéz volt különválasztani az azt megelőző, CIA szervezte puccstól. Kétségtelen, hogy sok helyen ebben a húsz évben Amerika felszabadítóból legalábbis kényelmetlen térségbeli szereplővé vált, amit gyakran felülírtak ugyan stratégiai megfontolások, mégis növelve egy szakítás kockázatát. Az 1970-es évek elejére a Közel-Kelet sok tekintetben beérte Latin-Amerikát az Egyesült Államokhoz való viszony ellentmondásos jellegét illetően. A szovjet jelenlét a térségben egyszerre volt fenyegetés és stabilizáló tényező. Moszkva főleg az olajban szegényebb, szekuláris, forradalmi rezsimeket támogatta, míg az amerikai koncessziók megtartásának szempontja már a korszak legelején a meglévő belpolitikai rendszerek és a legitim elitek felé terelte Washingtont. Nem meglepő, hogy a szovjet-amerikai vetélkedés viszonylag hamar integrálta a legtöbb olajtermelőt az amerikai szövetségi rendszerbe: fegyverszállítások, védelmi koalíciók, fejlesztéspolitikai együttműködés és sok egyéb vonatkozásban. A szovjet olajexport 1950-es évekbeli ismételt megindulása - feltehetően nem szándékoltan - egy újfajta kihívást csempészett a Fehér Ház és az olajexportőrök viszonyába. A szovjet export a nagyvállalatok számára mind volumenében, mind árában kontrollálhatatlan volt: ennek megfelelően gyorsan növekedett és mindenkinél olcsóbb áron kínálták a világpiacon. Ez feszültségeket indukált az OPEC-tagok és az Egyesült Államok viszonyában. A nagyvállalatok nem kívánták a korábbi ütemben növelni a felhozatalt a térségben és nem tudták emelni az „egyezményes árat" (post price). Ez csökkentette az uralkodóházak bevételeit, ami főleg a két legnagyobb termelővel, Iránnal és Szaúd-Arábiával meglévő viszonyt terhelte meg. Nem véletlenül, a szovjet exportnak volt némi szerepe az OPEC Amerika-ellenes hangulatkeltésében. Az olaj külpolitikai leértékelődésének legkézzelfoghatóbb jele volt, hogy az Egyesült Államok belső lobbiérdekekből felvállalta a nagyvállalatokkal és rajtuk keresztül a termelő országokkal való konfliktust. Az amerikai kistermelők számára az alacsony nemzetközi árszint és a közel-keleti import leküzdhetetlen versenyt generált, amivel szemben protekcionista eszközökért lobbiztak Washingtonban. Az 1956-os szuezi válság ennyiben részleges védelempolitikai fordulatot is hozott, amennyiben az addigi készletorientált gondolkodást a termelési kapacitások konzerválása felé terelte. Márpedig a leépülő amerikai termelés hasonló krízishelyzetek megoldását nem tette volna lehetővé. Az 1959-ben életbe léptetett amerikai protekcionista intézkedések nyilvánvaló konfliktushelyzetet teremtettek a külföldi termelőkkel, legfőképp az olyan hagyományos, az Egyesült Államokba exportáló partnerekkel, mint Venezuela. Ez utóbbi termelését lényegében teljes egészében kizárták a korábban számára meghatározó piacról, így nem véletlenül kezdeményezte az OPEC 1960-as megalakítását. 48 Külügyi Szemle
