Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Deák András: A sérülékeny hegemón. Energiafüggőség és érdekérvényesítés az amerikai külpolitika rendszerében
A sérülékeny hegemén együttműködést és kitermelési volumenáldozatot megkövetelve az árszintet kikezdeni akaró termelőktől. Nem véletlenül, míg 1967-ben több hónap alatt sem csuklóit össze a nyugati ellátás, 1973-ban, amikor a globális kereslet-kínálati viszonyok már radikálisan átalakultak, egy nagyjából ugyanakkora méretű embargó pár nap alatt az addigi legnagyobb válságot idézte elő. Nem elhanyagolható ugyanakkor, hogy a potenciális politikai veszélyforrások legtöbbje - az arab nacionalizmus, Izrael amerikai támogatása, a szovjet fenyegetés vagy akár a brit jelenlét - semlegesíthető volt a korszak legjavában. Nemcsak az „olajfegyver" nem állt készen, de az annak bevetéséhez szükséges elszántság is hiányzott a legtöbb OPEC-tagállamból. Éppen ezért hiba lenne azt állítani, hogy az Egyesült Államok külpolitikája teljes mértékben ignorálta volna az olajellátás szempontjait. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a térségbeli külkapcsolati csillagzat kedvező, de legalábbis kielégítően konstruálható volt a nagyvállalatok és az olajérdekek szempontjából. Mivel az olaj mint szempont nem volt elválasztható Szaúd-Arábiától, az Öböl menti monarchiáktól, illetve a hatvanas évektől kezdve egyre inkább a sah rendszerétől, az ellátás stratégiai kérdései egybeolvadtak a szövetségesi rendszer létével. A kettő épp azért vált nehezen összeegyeztethetővé 1973 után, mert korábban olyannyira természetesen és könnyedén egybefonódtak a biztonsági, külpolitikai és energetikai megfontolások. Az arab nacionalizmust és az Izrael-ellenességet mintegy másfél évtizeden keresztül diszkreditálta Nasszer. A térségbeli konzervatív monarchiák számára kétségtelenül ő jelentette az egyik legnagyobb külső ideológiai és biztonsági fenyegetést. Nasszer sze- kuláris, forradalmi megoldásai, igénye az arab vezető szerepre és az olajfegyver alkalmazására, megnehezítettek bármilyen más alternatív összefogást a régióban. A térség arab uralkodóházai - főként az iraki fejedelmi dinasztia bukását követően - bonyolult lavírozásra kényszerültek saját arab közvéleményük és stratégiai érdekeik között. Azonban afelől aligha lehetett kétség, hogy nem kívánták Nasszer sikereit. Mind az 1956-os, mind az 1967-es arab-izraeli háború arab olajembargó-kísérletei a belpolitikai imitativ kényszerek, a cégekkel meglévő alkupozíciók önérdekalapú javítása és a Nasz- szer miatti minimalista hozzájárulás szempontjai közötti egyensúlykereső kísérletek voltak. Az Öböl menti monarchiák anticionista szempontú olajpolitikája aligha lehetett őszinte egészen 1973-ig. Hasonló haladékot nyújtott az amerikai külpolitikának az Öböl menti brit befolyás lassú visszahúzódása. Washington mintegy húsz éven át a dekolonizáció óvatos támogatójaként, a brit gyarmati túlkapások ellensúlyaként léphetett fel a térségben. Igaz volt ez az olajipari koncessziókra is. Az amerikai terjeszkedés egyik legnagyobb akadályát a két világháború között és a második után is épp a britek ellenérdekeltsége képezte. Washington kedvezőbb konstrukciókat ajánlott a helyi elitek támogatásáért és olajáért cserébe. Ebben az értelemben pusztán az a tény, hogy az amerikai nagyvállalatok nem voltak állami tulajdonban, mint a francia CFP vagy az Anglo-Iranian (BP), jelentős 2011. ősz 47
