Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Magyarics Tamás: Az unipoláris rend menedzselése. Az Egyesült Államok hegemóniája a hidegháború után
Az unipoláris rend menedzselése programjaikat. A két, washingtoni székhelyű szervezet a 2000-es évek elején egyébként komoly identitásválságba került, s csak a 2008-as gazdasági válság lehelt új életet beléjük. Hatodszor, a liberális (gazdasági) rend intézményi hátterének fontos alkotóelemei a különböző szabadkereskedelmi szervezetek, illetve megállapodások. Az elképzelt hierarchia csúcsán, természetesen, a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) áll, azaz egy liberalizált globális kereskedelem keretét adó intézmény. Az Egyesült Államok - mint a gazdaságilag még mindig legerősebb állam - érdeke (akárcsak Nagy-Britanniáé volt a 19. században) a szabad kereskedelem előmozdítása, de ezen túlmenően az is, hogy a szervezetben résztvevő tagok „liberalizálása" ne álljon meg itt, hanem más - politikai és társadalmi - térre is kiterjedjen. Washington részben ezért is szorgalmazza a rendszeren kívül eső két legjelentősebb hatalom, Kína és Oroszország tagságát - ami Peking és Moszkva eddigi etatista és protekcionista gazdaságpolitikáját veszélyeztetné. Oroszország az 1990-es évek elején még erőfeszítéseket tett arra, hogy az olyan liberális világkereskedelmi szervezetekhez csatlakozzon, mint a General Agreement on Tariffs and Trade (GATT), az IMF és a G7. De először 1994-ben, a NATO bővítésének bejelentéséből, aztán a Szerbia elleni, 1999-es NATO-fellépésből Moszkva - alighanem helyesen - azt a következtetést vonta le, hogy persona non grata az Egyesült Államok vezette liberális világrendben. Azt ezt követő években saját gazdasági övezetének tágítására tett erőfeszítéseket; 2010. július 1-jén megszületett az Eurázsiái Gazdasági Közösség (Oroszország, Belarusz, Kazahsztán, Tádzsikisztán és Kirgizisztán vámuniója). Míg e szervezetben kizárólag volt szovjet tagállamok kaptak helyet, a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködési Szervezet (Oroszország, Görögország, Örményország, Törökország, Grúzia, Bulgária, Románia, Moldova és Ukrajna) az euroatlanti közösséghez tartozó néhány államot is magában foglal. (Az, hogy e szervezetek mennyire lesznek életképesek és mennyire csak formálisak, más kérdés.) A kínaiak korábban sem törekedtek arra, hogy ebbe a rendbe betagozódjanak: 1996-ot követően pedig Oroszországgal és több közép-ázsiai állammal (Kazahsztánnal, Kirgí- ziával és Tádzsikisztánnal) együtt megalapította a Shanghaji Ötöket (amelyhez később Üzbegisztán is csatlakozott), majd 2001-ben a Shanghaji Együttműködési Szervezetet). 2004 óta pedig tudatosan kiemeli a „washingtoni konszenzus" és az ún. pekingi konszenzus közötti eltéréseket: az utóbbi abból indul ki, hogy a nemzeti feltételek és körülmények határozzák meg egy ország gazdaságpolitikáját, és Kína - ezzel összhangban - a külföldi (gazdasági) segélyeket feltételek nélkül folyósítja a különböző országoknak. Oroszország és Kína egyre nagyobb gyakorisággal egyeztetnek stratégiai kérdésekben más, az Egyesült Államok uralta gazdasági renddel nem teljesen elégedett, feltörekvő hatalmakkal; a nemzetközi életben egyre többet szerepel a BRIC együttműködés, azaz Brazília, Oroszország, India és Kína egyes kérdésekre vonatkozó, informális kooperációja). Az amerikaiak a világkereskedelmi szervezet mellett szorgalmazzák a regionális szabadkereskedelmi társulásokat (például: NAFTA) és a hasonló természetű kétoldalú megállapodásokat is (pl. Dél-Koreával). 2011. ősz 29
