Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Magyarics Tamás: Az unipoláris rend menedzselése. Az Egyesült Államok hegemóniája a hidegháború után
Az unipoláris rend menedzselése terminológiával élve) modern és posztmodern szárny alakulhat ki, ami - végső elemzésben - ugyancsak a szervezet gyengüléséhez vagy megszűnéséhez vezethet. Washington, a jelek szerint, az „előremenekülés" stratégiáját választotta a NATO megmentése érdekében: új missziókkal és új, Európát fenyegető veszélyekkel próbálja a szervezet katonai létjogosultságát igazolni. A „katonai" oldalt azért kell hangsúlyozni, mert a NATO jelentette „alku" része az is, hogy a szervezethez való tartozás gazdasági, politikai és társadalmi stabilitási garanciát is jelent, ami a tagországok külső és belső kiterjesztett biztonságának egyik alapeleme. Az érem másik oldala, végső elemzésben, a hidegháborús „jótékony hegemónia" továbbélése, amennyiben az Egyesült Államok által uralt liberális nemzetközi rend jelentette kötelék számos előnnyel jár a résztvevők számára. A második világháborút követően az unilateralizmus - amely a köztársaság megszületése óta elméletileg és gyakorlatilag is jelen volt az amerikai külpolitikai gondolkodásban (a „kivételesség" eszméje magában hordozta a maga fölött más erkölcsi/po- litikai hatalom el nem ismerésének magvát is) - biztonságpolitikai téren, a „realista alku" nem szándékolt eredményeként, fokozatosan és szinte észrevétlenül megerősödött. Az amerikai biztonsági ernyő kezdettől fogva „képesség-szakadékot" (capability gap) eredményezett a NATO-ban, amely - a NATO-tagországokat általában nézve - az évek folyamán inkább nőtt, semmint csökkent.16 A képességbeli különbségeket aztán tovább növelte a már többször említett „békeosztalék" kivétele Európában, s a nyugatbalkáni konfliktusban mindez a gyakorlatban is megnyilvánult. Az ott szerzett tapasztalatok alapján - melyek nem szorítkoztak kizárólag a technológiai különbségekre, hanem hadvezetési, hírszerzési és egyéb területeket is felöleltek - az amerikaiak 2001-ben, Afganisztánban már inkább egyedül léptek fel - annak ellenére, hogy a tagállamok az V. cikkely (kollektív védelem) alapján felajánlották a segítségüket. Ráadásul, az akkori politikai vezetés az atlanti szövetség alapját képező elvet megfordítva, a misszióból kiindulva határozta meg a szövetségesek körét, és a NATO-t „szerszámosládának" használva, a multilaterális intézményt bizonyos mértékben bilateralizálta. Ezt a politikai hibát később korrigálta George W. Bush adminisztrációja, amikor több tucatnyi - nem csupán NATO-tag, de minden esetben demokratikus - ország (akár csak jelképes) jelenlétét is fontosnak találta és szorgalmazta. A lépésben több üzenet is megfogalmazódott. A legfontosabb az volt, hogy az Egyesült Államok katonailag, politikailag és erkölcsileg túlterjeszkedett, és a Pax Americana helyett egy Pax Democraticát szeretett volna megteremteni. De az a felismerés is benne rejlett, hogy az „amerikai álom" korlátozott vonzerővel rendelkezik a muzulmán világban - s nagy a valószínűsége, hogy a nyugati típusú demokrácia szintén hasonló sorsra jut. Afganisztán és Irak elsősorban ezért fontos Washingtonnak: ha kudarcot vall, a demokratikus hegemónia fog vereséget szenvedni, s ennek mélyre ható következményei lehetnek - nem csupán 2011. ősz 23
