Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Magyarics Tamás: Az unipoláris rend menedzselése. Az Egyesült Államok hegemóniája a hidegháború után
Magyarics Tamás elemei egyre szélesebb körben szóródnak, és nem szükségszerűen az USA szövetségesei a folyamat nyertesei fékezően és hátráltatóan hat e törekvéseire.) A „realista alku" megváltozott formában tovább élt a hidegháború után is: az atlanti szövetség bővítése alapvetően e gondolat jegyében történt.8 Amíg azonban a hidegháború éveiben - az alku részeként - az amerikaiak (egy-két esettől eltekintve) nem tettek komoly kísérletet a tehermegosztásra,9 az 1990-es években már az európai szövetségesek többsége (kivéve pl. az Egyesült Királyság és Franciaország) nem volt hajlandó a védelmi kiadásait növelni. Sőt, szinte egymással versengve csökkentették ez irányú költségeiket (ez nevezték „békeosztaléknak"). Ennek egyik alapvető oka a nyugateurópai országok többségének megváltozott veszélypercepciója volt: felfogásuk szerint, a hidegháború vége óta, a hagyományos biztonsági fenyegetések gyengülésével a konvencionális katonai képességek értéke csökkent, és helyettük az ún. puha hatalmi elemek kerülnek előtérbe a nemzetközi érintkezésben.10 Emiatt ezek az államok inkább egy ún. liberális alkut szorgalmaztak, azaz a nemzetközi intézmények erősítését és a nemzetközi kapcsolatokban a multilateralizmus kizárólagosságát. Az eredmény, kissé paradox módon, a meglévő és fél évszázadon keresztül rendkívül hatékonynak bizonyuló multilaterális fórum - a NATO - gyengülése volt. Az észak-atlanti szervezet szinte folyamatos válsága azonban más okokra is visszavezethető. Elsőként a Szovjetunió, illetve a Varsói Szerződés felbomlását lehet említeni. A NATO - katonai szempontból - territoriális jellegű védelmi szövetségként jött létre; egyértelmű, hogy a potenciális ellenség eltűnésével a szervezet misszióját meg kellett változtatni. Az új célt a biztonság körének mind földrajzi, mind funkcionális szempontú kiszélesítése jelentette. A „területen kívüli" (out of area) missziók a biztonság oszthatatlanságából indulnak ki, s az atlanti közösséget a NATO erői immár Közép-Ázsiában is védik. Sőt egyes amerikai stratégiai gondolkodók - köztük a jelenlegi NATO-nagykövetük, Ivó Daalder - már egy lehetséges „globális NATO-ról" írtak tanulmányokat.11 Az elképzelés szerint az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez csatlakozhatnának az ázsiai és a csendes-óceáni térség demokratikus államai, így India, Japán, Ausztrália stb. Nagy vonalakban, Washington így egyetlen szervezetben egyesítené az 1950-es években kialakított globális védelmi szövetségi rendszerét (ANZUS, SEATO, CENTO, NATO). A NATO kezdettől fogva értékalapú szervezet is volt (amennyiben a szabad piacgazdaságot, a parlamenti demokráciát, valamint az emberi és polgári jogokat védte egy totalitárius rendszerrel szemben), de míg a hidegháborúban ez a funkció szigorúan védelmi jellegű volt, azt követően már offenzív jelleget is öltött. A Milosevic-rezsim elleni ismételt fellépések, kiváltképpen 1999-ben, még a tételes nemzetközi jog megsértésével, illetve egyoldalú átértelmezésével is együtt jártak. A „humanitárius beavatkozás" elve azonban annak a veszélyét is magában hordozza, hogy az Egyesült Államok elveszti a nemzetközi rendszerben megszerzett dominanciájának (hegemóniájának) legitimitását, 20 Külügyi Szemle
