Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)

2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Magyarics Tamás: Az unipoláris rend menedzselése. Az Egyesült Államok hegemóniája a hidegháború után

Az unipoláris rend menedzselése hiszen a saját maga által (nagy részben a wilsoni elvekre) kiépített nemzetközi intéz­ményrendszer központi elemét (az ENSZ-et) és a második világháború után kialakított jogrendet kerülte meg. A jelek szerint, az amerikai adminisztrációk már sok esetben nyűgnek érzik ez utóbbit, és ismételten megpróbálnak egy új „alkut" tető alá hozni. Ebben az új „alkuban" kulcsszerepet kapna a „demokrácia". Az amerikaihoz hason­ló politikai rendszerek létrehozásának kérdése már az Egyesült Államok megszületése óta a politikai, gazdasági és nemzetbiztonsági elitek napirendjén van. Ennek alapjában egy defenzív és egy offenzív lehetőségét különböztethetjük meg: az előbbi a példaadás erejében bízik, míg az utóbbi a demokrácia aktív terjesztését pártolja. Az aktív demok­ráciaterjesztés viszont a vesztfáliai rend alapját, azaz az egyes államok belügyeibe való beavatkozás tilalmát kérdőjelezi meg. A hidegháború utáni amerikai kormányzatok, alapjában véve, a demokráciaexport, a „nemzetépítés" (nation-building) - helyesebben: államépítés - elvét vallották: Bili Clinton Szomáliában, Haitin és a Nyugat-Balkánon, George W. Bush Irakban és Afganisztánban, Barack Obama pedig Afganisztánban pró­bálkozik ezzel a politikával. Az e beavatkozásokhoz szükséges nemzetközi intézmé­nyi jóváhagyás vagy felhatalmazás, azaz a legitimitás azonban több esetben hiányzott. Ezzel az Egyesült Államok veszélyes ösvényre lépett, hiszen bármilyen politikai rend klasszikus központi dilemmája az, hogy miként lehet a nyers erőt/hatalmat legitim au­toritássá alakítani.12 Ez a hidegháborúban önkorlátozással, a „részvényes" (stakeholder) hegemóniával, valamint a nemzetközi intézményekkel, írott és íratlan jogokkal össz­hangban való tevékenységgel sikerült. Azóta azonban az egyetlen hiteles külső kor­látozó tényező eltűnt, a „részvényesek" egy része a „békeosztalékot" választotta, s a - jobb híján - neokonzervatívoknak nevezett döntéshozók (és külső támogatóik) arra a következtetésre jutottak, hogy a nemzetközi intézmények és a nemzetközi jog részben elavult, nem felel meg az új körülményeknek. A Paul Wolfowitz, Richard Perle, William Kristol és mások nevével fémjelzett cso­port véleménye szerint sok, az Egyesült Államok nemzetbiztonságára veszélyt jelentő nem állami szereplő jelent meg, s ezekkel a hatalmi tényezőkkel a vesztfáliai - állami szuverenitásra épülő - rend nem tud mit kezdeni. Továbbá, a technológiai fejlődés lehe­tővé tette, hogy akár a tömegpusztító fegyverek is egyre szélesebb és ellenőrizhetetle- nebb körben elterjedjenek; tehát az ENSZ Alapokmányának a kizárólag az önvédelmet elismerő paragrafusa elvesztette az értelmét, illetve az „önvédelmet" olyan tágan kell értelmezni, amibe belefér a megelőző csapás is. Végül, úgy vélik, az Egyesült Államok döntései felett nem gyakorolhatnak de facto vétójogot az ENSZ (illetve a Biztonsági Ta­nács) nem demokratikusan megválasztott vezetői (mert ők nem rendelkeznek megfele­lő, a népfelségből következő legitimitással); törvényes döntéseket a nemzetközi életben is kizárólag legitim, demokratikusan választott vezetők hozhatnak. Ennek megfelelő­en, a csoport egyes tagjai lehetséges alternatívaként már - az ENSZ-et akár fel is váltó - demokratikus államok közösségéről kezdtek el beszélni.13 2011. ősz 21

Next

/
Thumbnails
Contents